MINDÖRÖKKÉ QUEEN- MINDÖRÖKKÉ ISTVÁN 

2015. aug. 28. Budapest, Sirona hajó

Egyre nehezebb valamiféle „beszámolót” írni az Istvános koncertekről, a logika és időrendi haladás helyett csak érzések, benyomások, gondolatok ötlenek fel bennem, ráadásul minden jelző elfogyott, elkopott már az évek alatt. Fergeteges? Fantasztikus? Felejthetetlen? Halvány közhelynek tűnnek ezek a szavak, ez az írás is csak gyenge kísérlet, mert az élmény nehezen megfogalmazható. 
Különös belső izgalom volt rajtam a Queen koncert miatt, hasonlóan erős, mint a SYMA előtt, de mégis merőben más. Hetekkel ezelőtt a jó időért és a megfelelő közönséglétszámért drukkoltam, az utóbbi napokra már csak ISTVÁNÉRT, a sikerért, hisz mi is, és Ő is tudta jól, ez a Queen emlékest több, másabb, különlegesebb bemutatkozási lehetőség, mint az eddigiek. Tudta, érezte, mert nagyon-nagyon odatette magát, fantasztikus formát hozott, őrületes energiákat és szenvedélyt sűrített ebbe a másfél órába. 
Sokan voltunk, a rajongótábor sok-sok ismerős arcán kívül jó volt látni, hogy este nyolcra zsúfolásig megtelt a hajó nyitott fedélzete, rengeteg ismeretlen arccal, sok fiatallal. Csodálatos nyáreste volt, a tikkasztó hőségnap után kellemes, langyos, simogató szél támadt a Duna fölött. A ránk ereszkedő szürkületben sorra gyúltak ki a fények az égbolton és a parton. Az impozáns épületek és hidak látványa, a telihold és csillagok ragyogása a vízen önmagában is varázslatos élmény. 

Bevallom, később ezekre egyáltalán nem tudtam figyelni, mert valahogy úgy voltam, ahogy anno Valuska megfogalmazta: pislogni is alig mertem, nehogy lemaradjak egy pillanatról, egy mozdulatról. Negyed 9-kor hátulról, a tömött közönségsorokból robbant be István a picinyke színpadra. Talpig feketében, bőrdzsekiben, napszemüvegben – szuperdögösen, macsósan ugrott fel a dobogóra. Minden mozdulatában, minden porcikájában szenvedély, dinamika, szinte sütött belőle a férfierő, „áradt belőle a szexualitás” (B. Antónia szavaival élve). Kezében a jellegzetes Freddie-s „száras mikrofon” (bocsánat, a szakkifejezést nem tudom). Bár az első számoknál a zenekar túl erősen szólt, ezért István hangja kevésbé tudott érvényesülni, de én mohón ittam magamba a hangot és a látványt. Közben próbáltam a koromra és a „beosztásomra” tekintettel kordában tartani a tinilányokra emlékeztető ösztönös reakcióimat… Csak részsikerrel.  Istvánból eddig is sokszor megvillant a rockos énje, de itt és most egy újabb fokozatra kapcsolt. Igazi rocksztáros színpadi mozgással, minden korábbi gátlástól megszabadulva, ösztönös őserővel és szenvedéllyel adta át magát a rockzenének. És ragadt el bennünket is magával. Tőle soha nem látott mozdulatok, gesztusok jelezték, hogy István kirobbanó energiákkal bír, és mindez olyan természetességgel tört felszínre, mentesen minden mesterkéltségtől, színpadiasságtól.

Csúcsformában hozta a tőle már ismert Queen-nótákat: az örök Crazy-t, a Bohemian Rhapsody-t, a Don’t stop me now-t, a Who wants to live forever-t, a ritkán hallott I want it all-t, az I want to break free címűt. Igazi meglepetésként új dalokkal bővült a repertoár. Fergetegesen és döbbenetesen jól szólt a SAVE ME és A KIND OF MAGIC. Az ugrálós, léggitározós, mikrofonrúd-zúzós dinamikus dalok őrületes tempójából váltott át a nagyívű, hangtechnikailag is nehéz, a lélek legmélyét megszólító lírai, drámai hangulatú rockballadákba. Meghatóan szépen vezette fel a LOVE OF MY LIFE címűt: „Ajánlom ezt a dalt életem szerelmének, Csillának” – mondta, és a világ legszebb szerelmi vallomását énekelte el. Nem nézett Csillára, nem fordult felé, hanem a maga belső világába mélyedt, de az arca, a szemei, a gesztusai mindent elárultak, mit él meg ott legbelül… Mindent elárult és semmit, mert szerelmük titkai természetesen csak az övék.  Tudom, hogy nem illik ellopni az intim pillanatokat, de nem lehetett nem észrevenni tőlünk egy méterre, hogy amikor a pár perces szünetben a zenekar játszott, István egy pillanatra megpihent Csilla oldalán. Egymást átkarolva, egymás tekintetében elmerülve suttogtak, majd Csilla mosolyából, csillogó szemeiből, öleléséből feltöltekezve folytatta István a koncertet.

István az este folyamán többször megidézte Freddie emlékét szavakkal is, emellett megható gesztus volt, hogy elénekelte (sőt elénekeltük Vele) a Népstadionban anno elhangott Tavaszi szél című magyar népdalt. Felemelően szép volt István vezényletével ez az egyszerű dallam. 
A dalok végén felzúgó tapsok, füttyögések, bekiabálások jelezték, hogy nagyon együtt voltunk, és nagyon élveztük, amit kaptunk. A koncert legvégén még két őrületes erejű és tempójú dal hangzott fel (az egyik a We are the champions), de még bónuszként volt egy különlegesség István tarsolyában. Előbb egyszerű skálázós, majd egyre mesteribb acapella dallamfutamokkal próbálta éneklésre bírni a közönséget, a bátrabbak eleinte követték, de aztán csak tátott szájjal ámultunk, milyen hangtechnikai képességeket csillogtat meg ebben is. Operaénekesi magasságok színvonalban és hangterjedelemben egyaránt. István pedig élvezte, hogy ezt is megmutathatta nekünk.
A koncert végén a zenekar tagjai is szerényen, kedvesen fogadták a gratulációkat. Remek, képzett zenészek, nagyon szimpatikus és nagyon intelligens emberek, és szemmel láthatóan tisztelik és nagyra értékelik István tehetségét. Bízom benne, hogy lesz folytatása ennek a közös munkának, jó lenne, ha több nagyvárosba eljutna ez a komplett műsor.

Összességében ez a rockos vonal elképesztően jól áll Istvánnak, a bátor mozgással igazi FRONTEMBER volt a ZENEKARBAN, hátha még nem a másfél méternyi dobogón kellett volna egyensúlyoznia… Mindegy, mit énekel, MP-t vagy Tabáni-számokat, Queen-t vagy népdalt, Ave Mariat vagy Bruno Mars-ot, mindenben kivételesen jó és HITELES. Ez a koncert most is bebizonyította, hogy Tabáni István egyszerűen MÁS MINŐSÉG, amit ma Magyarországon SENKI sem tud überelni sem hangilag, sem az érzelmi mélységek közvetítésében. Ez nem túlzás, nem elvakult rajongói megállapítás. 
„Nagyon szeretem, hogy boldoggá teszem az embereket – akárhogyan is. Még ha csak egy fél órára is. Ha szerencsésnek érzik magukat általam, ha jól érzik magukat, vagy mosolyt csalok egy szomorú arcra – számomra ez megfizethetetlen.” - vallotta anno Freddie Mercury. Jó lenne hinni, hogy Freddie tegnap este mosolyogva nézte-hallgatta Istvánt onnan föntről, mert hozzá méltón keltek életre a Queen-dalok. István pedig nagyon boldog lehet, mert tegnap sok-sok embernek adott boldogságot, örömet, és nem csupán fél órára. Nekem mindenképp maradandót, amely feltöltött energiával az iskolakezdésre… Tudom, hogy nem mértéktartó írás ez, de én egy menthetetlen rajongó vagyok.  Mindörökké Queen , mindörökké István …