A HÍDEMBER I. II.

Egész héten az eszemben (ha egyáltalán még van), és a szívemben, mint Bogiéban felderengtek régi dalok ”Fel, fel lányok a DALRA, „Fel, fel a Csatára, a szent…. oltalmára. Bújtam, bújtuk reménykedve az időjárás jelentéseket, ahol még tegnap is nem sok jóval kecsegtettek. Saját tegnap reggeli egyórás  sétám , a süvöltő hideg szélben is elborzasztott, bizonytanná tett. „Láss csodát…” ma reggel gyönyörű napsütésre ébredtem.  Mintha a napsütés is jelezte volna, hogy ma van a Feltámadás Ünnepe! Egy  régi dalocska kissé átalakított változata zümmögött a fülemben: ”INDULJ az útra, és vissza ne nézz, múltad a klassz, gyönyörű öt év…. „ M. és R. Évi  is így gondolta, é s  ma kettőkor beöltőzve, kalandra, és Istvánra éhesen elindultunk vonattal Nagykátára. Az állomás  kanyargós aluljárója ismerősként fogadott, hiszen itt szaladtunk 2011 novemberében, mikor a Tápiószentmártoni Hurkafesztiválról jöttünk haza felé. Egy kis várakozás után indultunk is busszal a Csatatérre. A buszon, találkoztunk egy fiatalemberrel 1849-ből (a ruhája alapján azonosítottam) Ő tudta, merre kell menni. Szerencsére a busz is megállt, kivételesen két megálló között, pont a kis Fahíd közelében. Szerintem, még soha nem vizslatták  ennek  a kis hídnak minden deszkáját, hiszen nemsokára itt fog állni, és nemcsak állni… A csata színhelyét, mindenhol kordon választotta el a nézőközönségtől. Mindenütt jelmezes, kisasszonyok, sokan lovon, huszárok, harci szekerek, ágyúk, no és az osztrák tisztek, gyalogosok hada. Mi, a sajtó,és a kamerák, no meg a HÍD  irányába vettük az utunkat. Sajnos senki nem tudott Istvánról, még a biztonsági őr sem, akinek a zsebébe lapult a legújabb forgatókönyv. Engem már kétségek gyötörtek.. Talán mégsem…., de a Nap gyönyörűen sütött. A Jóisten, a szívébe zárta ezt az eseményt.

A HÍDEMBER III.

Sehol egy mikrofon, sehol erősítő. A szereplők a rendezői utasítás szerint, hol ide, hol oda, de tőlünk mindenképp messze vonulgattak. A hívatásos fotósok operatőrök is kezdtek elbizonytalanodni vajon jó helyen állunk? Végre elkezdődött az ünnepség. A műsorközlő (alig értettük a szavát) felsorolta milyen hatalmasságok jelentek meg, és kinek mit köszönnek. A felsorolt uraságok, vagy kabinetfőnökük fel is sorakoztak a hídon, mind feketében. Egyikük beszédet is mondott, abból se lehetett sokat érteni. Azután a Csata emlékére szép sárga virágokat dobtak a folyóba. Minden szép volt, no de mindjárt kezdődik a harc, és sehol semmi. Ekkor bejelentették  a meglepetés vendéget, és oldalt már fel is tűnt a két István. A hídig, a Hídra már csak egy jutott!  Minden magamutogatás, egyetlen szó nélkül, kezébe vette a mikrofont, én meg két telefont, az Évik meg a masinájukat, hogy legjobb tudásuk szerint megörökítsék az eseményt Nektek, és az utókornak. R. Évi szíve izgalmában szinte akkorát dobbant, hogy mi is hallottuk. István, meg a Fáy A. utasításiá követve) kinyitotta a száját, és a HANG  csak ÁRADT, és ÁRADT a mező felett. Magabiztosan sétálgatott a szűk kis hídon, a Hatalmasságok udvariasan hátrább léptek. István, mint láttátok fekete bőrdzsekijében énekelt. Mivel csak egy dalt énekelhetett, most ebbe az egybe sűrített mindent, ami ma benne rejtezkedett.  Minden szó, gondolat, tökéletesen érthető.  Egy szón belül is, lágyan ( soha nem öncélúan) simította egymásba a hangszíneket, hogy azután nem ordítva, csak kieresztette,  azaz megengedte, hogy kiáramoljon a HANGJÁT, és láttuk, ÉREZTÜK,  hogy „Széles a Föld…”, azután többször „ez itt az én Hazáááááááááám,” természetesen, mint szokta (hallható) levegővétel nélkül!

A HÍDEMBER IV.