AZ ÉN BARLANGTÚRÁM…. (Vigyázat, hosszú! )

2014 augusztusáig sosem gondoltam volna, hogy Békéscsabáról Miskolcon jóval túli hosszú és macerás útra egyedül vállalkozom, többszöri átszállással, 7 órás utazással. Azonban a két különleges helyszín, Halmaj a templommal és Aggtelek a barlanggal, de leginkább a „Hang, ami hív” – szóval felülírt bennem minden józan ellenérvet. Nem tántorított el a napok óta tartó vigasztalan esőzés sem, ezen a hétvégén is hol csepergett, hol szitált, máskor sűrűn esett, zuhogott – szinte egyvégtében. Elindultam azért, mert havonta egyszer jólesik kiszakadni a hétköznapokból – az iskolából, háztartásból, családból, s egy különlegesnek ígérkező koncert kapcsán szeretek találkozni a rajongótársakkal, nagyokat beszélgetni, jókat nevetni. Nekem, alföldi lánynak meg az is ritka élmény, ha hegyeket-völgyeket, domboldalon legelésző lovakat, gyönyörű tisztásokat és helyes kis hegyvidéki falvakat láthatok.

Sajnos, a szabadtéri gyümölcsfesztiválra is rányomta bélyegét a rossz idő. Milyen hangulatos lehetett volna a sátoros kirakodóvásár a szeptemberi napsütésben: helyi gyümölcsökkel, házi készítésű savanyúságokkal, különleges lekvárokkal, házipálinkával, finomságokkal, kézműves termékekkel, vásári komédiásokkal.  Ehelyett esernyő alatt, esőkabátban, pocsolyát kerülgetve, szürke időben néztünk körbe a fesztiválon, ahol a pocsék idő ellenére elég sokan összejöttek.

Háromnegyed 5 körül Istvánék is megérkeztek, Csillával és a zenésztársakkal – persze sűrű eső közepette. Ők azonnal bementek a technikai beállás miatt, mi fél 6-ig álltunk a barlang bejárata előtt, s közben szépen szaporodott a nép mögöttünk. Csak mi,  „jegyzett rajongók” több mint 30-an voltunk.  Legalább 400 métert gyalogoltunk a „hangversenyteremig”. Hideg, nyirkos, de csodás világ tárult elénk a félhomályban, a barlang vizében tükröződő sziklakövek szinte tátongó szakadéknak tűntek mellettünk, fejünk felett a változatos formájú cseppkövek csodái. De hát ki állt meg vagy csodálkozott volna rá ezekre a természeti szépségekre, amikor a barlang mélyéről már hallottuk a HANGOT – még tartott a próba. Elfoglaltuk a helyünket az első sorokban, előkerültek a kabátok, plédek, párnák.  Hátranézve, jó volt látni, hogy tömött sorokban kacskaringózott be a nép, szinte rejtély, hogyan telt meg szinte teljesen az 1000 főre berendezett terem, amikor kint az esőben nagyon megcsappant már a tömeg. Mindegy, megteltek a széksorok, sok fiatal is volt, és sokan jöttek át Szlovákiából is…

Katona konferálta fel Istvánt, Ő pedig feltűnően lassú léptekkel jött le a magasból, jó messzire tőlünk… Talán óvatosan lépkedett a nedves lépcsők miatt, de nekem úgy tűnt, élvezi is a nagy teret, mintha szívná magába a nem mindennapi látványt, ami elé tárult a barlangban, és nem utolsósorban élvezte az őt köszöntő tapsot. A szokásos repertoárt, a jól ismert dalokat hallhattuk. A 2 Márkosi fiú kísérte billentyűn és dobon, Honyecz Feri pedig hárfán. Sajnos, a technika, az erősítés igen gyenge volt,  de hallottuk hozzáértőktől, hogy a barlang akusztikája egész speciális tudást igényel technikusoktól. Többször gerjedt, sípolt a berendezés, még István vicceskedett is, hogy bár több hangszert hoztak, síp nincs közte. Így a hangszerek nem érvényesültek annyira, sőt István beszédhangját is alig lehetett érteni, hallani…. Annál csodálatosabb volt szerintem a HANGJA! Élmény volt Istvánt látni ezek között a különleges, természet alkotta díszletek között, hallani a barlang gyomrában évmilliós sziklák, kövek közt énekelni. A formátlan „falakon” színes fények is játszottak. István most is „csak” énekelt, mint mindig - magas színvonalon, őszinte átéléssel. Csodás hangzást adott a barlang akusztikája az emberi hangnak, még zengőbb, még szárnyalóbb volt, visszaverődve a hatalmas kőfalakról. Kitartott hangok és kitárt karok – a lírai daloknál, mint a Fényév, a Te vagy a minden (Csak szóóóóóólj!), a Who wants to live forever és a Ments meg!-nél éreztem, hogy borzongok, de nem a hidegtől. A legnagyobb tapsot a „Ments meg” hozta, a „szirten álló” Istvántól itt és most, a természet templomában ez a fohász– mint Halmajon is - olyan  erősen „ütött”.  István is érezte, hogy mintha más dimenzióban lennénk , valahol „ég és föld között” (ezt a kifejezést használta)… Hogy nem a „földön jár az ember”, a barlangban  szinte érezni lehet a az idő és a tér „mélységeit”. Tudjuk, hogy István hangja olyan erős, tiszta, zengő, mint még senkié, és ezt erősítette fel a barlang, olykor már-már operaénekesi hangzást adva neki. Hihetetlen, de az Unforgettable mély, búgó hangjaival ebben a rideg-hideg térben is meg tudta simogatni az ember lelkét. A gyorsabb, lendületesebb számok közül a Pretty Woman volt most a közönségsiker. Hozzá kell tenni, hogy itt nem is lehetett „BULIT” csinálni, a fesztiválozók HANGversenyt kaptak, István HANGját, amivel nem lehet VERSENYezni… 

Azonban bármily különleges is volt a helyszín, úgy éreztem, valami mégis hiányzott : Istvánnak is és nekünk is… Egy vizesárok és vagy 15 méter választotta el az előadót a közönségtől. Szerintem, ahogy mi is szeretünk az Ő aurájában lenni, úgy neki is szüksége van a mienkére… Nem az enyémre, nem a rajongókéra, hanem a KÖZÖNSÉG, az emberek tekintetére, mosolyára, visszajelzéseire, az interaktív kapcsolatra… mert akkor jobban ki tud nyílni, felszabadultabb, közvetlenebb…  Ami a falunapokon vagy egy pubban elérhető, az itt, ezen a helyszínen lehetetlen volt.

A helyzet úgy hozta, hogy a koncert után kiindultunk a barlangból, tudván, hogy Istvánéknak Újtikosra kell rohanniuk… Ám a barlangi út végefelénél tempós léptekkel „utolértek” bennünket, ( a természet nem alakított ki „művészbejárót”) , s egy darabig együtt haladtunk. Így pár mondat erejéig tudtunk szót váltani. Az elismerő szó után annyit mondott, hogy  „Csak az volt a baj, hogy nagyon messze volt a közönség” … Szóval ezt érezte Ő is…

EPILÓGUS:

Este a vendégházban megvacsoráztunk, beszélgetni kezdtünk Loncika sütije mellett az örökzöld témáról, s közben megemlékeztünk, hogy talán éppen ezekben a percekben kezdődik az újtikosi fellépés. Néhányan az asztalra tették a telefont, remélve, hátha repetázhatunk még ma István hangjából. Amikor megszólalt Opti és Lonci telefonja, síri csend lett, és mint valami kegytárgyat, adtuk körbe a fülekhez a telefont… Látni kellett volna a jelenetet, jót nevettünk magunkon.Negyed 2 körül aludni tértünk. A panzió 5ágyas szobáiban részben franciaágyak voltak, megszoktuk már az évek alatt, hogy a „szökött háziasszonyok” most nem a férjükkel, hanem rajongótársukkal osztoznak a páros fekhelyen. Olgival mi is udvariasan jól kihúzódtunk a franciaágy szélire… Én még az utolsó pillanatban felnéztem az okostelómon a Face-Klubba, amikor megláttam, hogy Dádó feltette a Ments meg-et… Gondoltam, halkan beindítom a hangot-képet, remélve, hogy nem zavarom meg az álomba szenderülőket. Pár másodperc múlva jött az óvatos kérdés: „Közelebb bújhatok?” Jót nevettünk ezen is…. és még megnéztük-hallgattuk az „altatódalt”…

Biztos vagyok benne, hogy holnap megkérdezik az osztályomból,  hogy : „Tanárnő, és milyen volt a hétvége Aggteleken?”  Hát pont úgy érzem magam, mint Ők egy osztálykirándulás után… Fáradtan, kialvatlanul, de felejthetetlen élményekkel feltöltekezve… és hogy ezektől is lehet „másnapos” az ember….