„Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs csodálatosabb”- benyomásaim a Zalakarosi Koncertről

Ráhangolás

„Érzés, semmi más csak érzés,” tehát szavakkal nem leírható, mi, és hogyan történt, amikor Tabánia lakóinak egy népes csoportja, találkozott, a koncert előtt. Hogyan folytatódtak ezek a bensőséges beszélgetések, nevetések egy vidám fagyizás közben a Koncert után. Ezek az utazások, vendéglátások, együttlétek, egy különleges titkokkal teli tehetség, személyiség miatt jöttek létre, és tartanak, immár majd négy éve. Így tettem szert én is olyan barátokra, jó ismerősökre, akikkel soha nem ismerkedhettem volna meg, és akik nélkül szegényebb lennék.

A Koncertről

Istvánt, számunkra új, fiatal, de zeneileg képzett srácok az M. fivérek kísérték, akik többek között az Benkő féle Omegapolisz produkcióban is részt vesznek, és Istvánnal is léptek már föl zártkörű eseményeken. Mások voltak, mint az eddig megismertek, de jók voltak, és érezhető volt, hogy felnéznek a kedvencünkre. Menetközben, a dobos srác meg is tapsolta Istvánt, és többször kézmozdulataikkal is jelezték, hogy István a főszereplő.

Valóban főszereplője volt az Estnek.

A csodával határosan, Katona úr sofőrségével, a jóisten segedelmével, egy tragikus közúti baleset ellenére, épségben és időben érkezett csapzottan fáradtan Tiszadadáról este. 8.10.-kor. 8.30-kor, már átöltözve, elegánsan lépett színpadra. A Nagyterem szokás szerint, háromnegyed nyolckor még majdnem üres volt, hogy legyen miért izgulnunk, de mire kellett, szokás szerint megteltek a széksorok! A közönség, (a szálló lakói) igen vegyes volt, nagyon sok fiatal pár, egy-két apró gyerekkel, karon ülővel is, de a nyugdíjasok is képviseltették magukat

A következő számok hangzottak el: Majdnem szerelem, Gyönyörűszép, Repülj hát, Te vagy a minden, Fényév, Unforgettable, Who wants foreveeeeeeeeer (!) majd hangulatváltás, Bruno Mars, dala ismét váltás, Ments meg, váltás, Crazy, Pretty woman, Faith, váltás és zárás, Várj míg fel kell majd a nap, és a kikövetelt ráadás ismét a Crazy.

A műsorból látható, hogy az, nemcsak sokszínű, hanem önmagában is nehéz és nívós volt. Stílusok, ritmusok, korok, nyelvek keveredtek, egy volt csak állandós a SZÍNVONAL, az őszinteség, a dalok átélése, no meg a káprázatos, és részemről megunhatatlan HANG.

Ahogy én láttam, éreztem, féltettem, és ámultam…

A zenész srácok, az előre bejelentettek szerint, mintegy előételként egy negyedórát játszottak, zömében, még nálam is régebbi slágereket, ráadásul, az egyikük, a 17 éves dobos, pont úgy volt felöltözve, mint aki egy iskolai bulin zenél 1962-ben, (!) szürkés öltönyben, nyakkendőben, ehhez illő frizurával. Ebbe a millőbe érkezett meg István, fekete öltöny, lakkcipő, sötétbordó ing. és sötét haj. Hát… Csak az előkandikáló ezüstösen csillogó öv csatja árulkodott arról, hogy mégis egy színpadi fellépőről van szó. Még szerencse, hogy ebben a „százéves” hangulatban a fekete zongora előtt ülő billentyűs fehér nadrágja törte meg egy kicsit a monotonitást. Persze, lehet, hogy ez csak az én véleményem volt, hiszen a közönség, mint mindig, tapssal fogadta. A Majdnem szerelem is egy jó, és ismert dal, és pillanatnyilag nincs jobb előadója. Nekem külön érdekesség volt, hogy máshogy fejezte be egy kicsit, mint szokta. Persze most már a teljesítményéért járt a taps. Következett a Gyönyörű, a szokásoknak megfelelően gyönyörűen. Talán csak a „gourmandoknak” tűnt fel a változás, hogy kezdett eltűnni egy jó énekes, és észrevehetővé vált TABÁNI István, egy ember, aki iszonyúan élvezi, hogy énekel. Megjelent a mindenkitől, nemcsak hangja, hanem előadásmódja miatt is megkülönböztethető EGYÉNISÉG! Vártam a pörgős számokat, de csak „temettünk”, mert jött a „Repülj hát”, de a szám felénél már senkit sem érdekelt, hogy milyen az öltöny, „két szemében ott volt a szenvedély,” a fájdalom. A hangja, innentől kezdve, Istvánhoz mérten is, - és az közvetlenül Freddynél van, -  a topon volt!!! És „láss csodát” gyászdal, ide-vagy oda, a kisgyerekek is pisszenés nélkül hallgatták, és a harmadik szám után felzúgott a vastaps!. A teremben méretei miatt sem lehettek ezren, de a taps fergeteges, és ÜTEMES volt, mint egy-egy koncert végén a legnagyobbaknak!!! És a java még hátra volt! Érdekes módon, most a Te vagy a minden (csak) óriási tapsot kapott. Hiába énekelte csodálatosan, hogy „ne fééééélj,” mert én ismét féltettem, hogy a sok fiatal, vagy idősebb nyaraló, pláne a gyerekek elunják a lírai számokat. Én balga, hát lehet elunni a Fényévet, mikor csúcsformában van??? Eszembe jutottak közben Szirtes tanár úr szavai, hogy legalább a fél szemét nyissa ki. Ott és akkor igaza volt, de István az átlényegülésnek, az érzelmi azonosulásnak azt a fokát éli át, amihez másodpercekre teljesen ki kell zárnia a külvilágot, pont azért, hogy ennek a külvilágnak közvetíteni tudja „a szavakon túl”, mindazt a fájdalmat, vagy örömöt,ami benne van, hogy mi is megfürödhessünk, és megtisztulhassunk ezekben az érzelmekben. Gábor Miklóssal a Hamletet láttam ötször, és akkor elfogyott a pénzem, most megengedhettem magamnak, hogy sokszor részese legyek egy igazi művész átlényegülésének. Az ütemes vastaps, alig akart csitulni. István azonban, ma már prímán kezeli a közönséget, mint, ahogy a tapsot kiváltani, úgy leállítani is tudja. (nem szorul Hernádi Judit féle segítségre, ami valahogy így hangzott: „Utánunk egy film jön azt is le kell adni! -nem lehet itt holnapig tapsolni kérem”) Örülök, hogy a mostani Albumnak Unforgettable a címe, mert ennek a félévnek ez a dal az újdonsága és István nagyon szereti. Annak külön örülök, hogy neki is ugyanúgy közel áll a szívéhez, mint az enyémhez, és ugyanazok a gondolatai vannak vele kapcsolatban, mint nekem, és amit már többször megosztottam veletek. Ebben a nótában, nincs szükség óriási hangterjedelemre, nincsenek benne kitartások, hajlítások, éppen ezért pokoli nehéz úgy átadni, hogy az benned megragadjon. István most a közönségnek valahogy így fogalmazott: „A legnehezebb előadni egy úgy nevezett könnyű dalt, mert kiabálni, mindenki tud, ehhez több kell…” Előtte persze elénekelte úgy, de úgy, hogy bársonyos hangjának ezer színével, körbeölelt, és elvarázsolt bennünket. Unforgettable- FELEJTHETETLEN! István szemmel láthatóan nem unta a vastapsot, amit kapott érte! Who wants foreveeeeeer! Itt mutatkozik meg igazán, hogy fényév távolság, van közte, és a többiek között. Elmondhatatlan, hogy milyen lazán..és hogy levegő nélkül, azaz észrevehetetlen levegővétellel milyen hangok jönnek ki a torkából. Valóban, a human voice a legszebb hangszer, és István csodálatosan játszik rajta. Szívbemarkoló ez is, ugyanakkor elszorul a szívem, hogy mindez Zalakaroson, és nem a világ legnevezetesebb előadótermeiben hangzik el, és ezért nem Istvánt kell sajnálni (elsősorban, mert ott lenne a helye), hanem azokat a milliókat, akikhez nem juthat el az élmény, az érzés kavalkád, és mindaz, amit a hangjával kifejezni, átadni képes. Éhe a SZÉPNEK, hajt mindenkit, és ha nem kapja meg rosszabb lesz általa.

Nem semmi innen váltani Bruno Marsra, de István, mint a cirkuszban trapézról-trapézra ugráló, szálló artista, lazán. könnyedén megtette ezt is. Mikor bejelentette ezt a számot, érezni lehetett a közönség csodálkozását. Hát ezt is tudja? (És mennyivel sokszínűbb, erősebb a hangja, mint az eredeti előadónak.)

Bár oldalakat lehetne még írni a gyors számokról, az adott helyzetből fakadó, apró asszociációs viccekről… Próbálom, bár úgyse sikerül, rövidebbre fogni a szót. Végre levette a zakót. „Eltűnt, ami fáj”, és a kissé görbedt hát, egy kisportolt magabiztos fiatalember állt, helyesebben minden ízében mozgott előttünk. Anikónk Debrecenből röviden így summázott.” Ma már, nemcsak kiváló énekes, hanem remek előadó is”. Szó szerint minden porcikája, beleértve a szemét is mozgott, a lelke is táncolt, eszméletlen tempóban, erővel énekelt, akit még nem varázsolt el, azt gyorsan, mint egy kiváló hipnotizőr a hatása alá vonta. Tobzódott, úgy éreztem, ha most megkínálnák 1 millió forinttal, arra kérve, hogy hagyja abba az éneklést, hát a Faitht választotta volna, vagy a Pretty womant!!! Persze eszméletlen tapsok!

Ha valaki beles a terembe egy örült rockert látott volna, de mire odahívja a barátnőjét a buliba, addigra István már a „szirten állva eseng”, hogy „ölj meg, ha kell”

 A Ments meg-nél, az egész teste megfeszül, szoborba kellene önteni, és úgy is némán is KIFEJEZŐ, maradandó élmény lenne! Fantasztikus, volt ez is, de Istvánnál a jelzők elkopnak. Elég annyi TABÁNI ISTVÁN ÉNEKELT! Őt jellemezés helyett, hallani, és egyre inkább látni kell. Itt megjegyezte, hogy azért talán a legjobb, amikor a saját szerzeményét gondolatait tudja átadni.

A ráadás Crazyvel, meg minden elszabadult Istvánnal („nyitni szeretnék” - mondta hajdan, „megmutatni, ami bennem van”- Hát Zalakaroson megmutatta!) „Eltűnt, ami fáj”, vagyis, az egész nap rohanása, tiszadadai a szomorúság, hogy az ottani remek fellépésről rohannia kellett, a fáradság, a hőség a stressz, hogy időben megérkezik-e, a kétség, hogy szerencsésen, és magához méltóan megcsinálja-e a napot,… „ Csak tőled, azaz az énekléstől élek igazán.” Szinte önkívületben énekelt, járt, táncolt, viccelt a széksorok között, átadva magát az érzelmeknek, ugyanakkor a profi rutinjával, és Tabáni igényességével ügyelt arra, hogy minden hang a helyén legyen.

Számomra, nagyon érdekes volt, megfigyelni, azt, hogy egy sötét nem feltűnő ancugban megérkező „kisember”, hogy vált a színpadon pillanatról pillanatra, központi alakká, a közönséget, tehetségével, egyéniségével, hangjával megfogó művésszé. Hogyan lubickolt a különböző stílusokban, hogyan játszott a hangjával, velünk. Józan ember nem hinné, hogy 2014-ben, a nyár közepén. egy sötét öltönyös, nem feltűnősködő fiatalember képes meghódítani egy nyaralóhely vegyes közönségét, egy 1951-es lassú számmal, amit többen nem is értenek???? Nem vagyok benne biztos, hogy ez Tabáni Istvánon kívül másnak is sikerülne!

Zárszó

Szóval, Istvánnak Zalakaroson nemcsak karizmája, hanem karizma, és nem mellékesen megérdemelt kirobbanó sikere is volt.

Különleges képessége az is, hogy míg az előadás alatt egyre fényesebben ragyogó CSILLAG, addig a színpadról lelépve, azonnal eltűnik a színpadi átütő ERŐ, de megmarad a csillag KISUGÁRZÁSA. A Koncert után, bizonyítják a remek képek, (köszönet a fotósainknak), az őt felkeresőkre, a neki gratulálókra, legyen az ismerős arc, vagy ismeretlen, gyerek, vagy szállodaigazgató, ugyanolyan senkihez sem hasonló mély figyelemmel, érdeklődéssel néz. Sokszor lesem  már meg ezeket az egyenrangú mini beszélgetéseket, de még SOHA nem hallottam, hogy István bármire hivatkozva befejezte volna! Hol a biztonsági őr, hol a sofőr, hol a zenész kolléga, a menedzser menti ki, viszi el.  Immár négy éve! Kíváncsi a közönségére, a véleményekre. Szereti, ha szeretik, és hálistennek bármerre jár sokan szeretik.

Érdekesség, hogy a zenész fivérek kisebb testvérei, a papa, a mama, és a fiatalos nagyszülők is jelen voltak Mindannyian nagyon kedves, szimpatikus emberek, A nagypapa, akiről akkor még nem tudtuk, hogy a zenészek rokona, az egész est folyamán széles, és szeretetteljes mosollyal az arcán lelkesen tapsolt. Azt hittük új rajongó!, pedig csak régi rajongója lehetett az unokáinak! Egyébként, természetesen kedvelik Istvánt. Jó érzés volt tudni, hogy az ő kisbuszukkal ment haza, mert K. úr is megérdemelte a pihenést, nem volt semmi az aznapi kilométerszám. Köszönet érte.

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2014.07.29. 08:18 aniko56 Köszönjük Optikám ezt a mindenre kiterjedő részletes beszámolót,elemzést.Az jutott eszembe,miközben olvastam,hogy milyen jó lenne ezt más fórumokon is megjelentetni,hogy minél többen olvashassák(Pl .zene.hu-n vagy más olvasottabb oldalon).Valóban csodálatos élmény volt újra látni,hallani Istvánt. Számomra különösen ünnepi volt az alkalom,mert rég élvezhettem élőben az előadását. Rengeteget fejlődött az utóbbi egy év alatt is.Valóban ELŐADÓVÁ vált.nem is akármilyenné.