Írta: Sándor András

fotó: Horváth Tamás (htphoto.hu)

„Gyakran álmodom rosszat. Mint mindenki másnak, nekem is vannak démonjaim, amivel még álmomban is küzdök. Érzésekkel harcolok. Kétségekkel. Például a következő albumon gondolkodom, és eszembe jut, vajon sikeres lesz-e, szeretni fogják-e?”




– Nem tudom, jót tettem-e azzal, hogy megmutattam neked az egyik napilap ma megjelent cikkét.

– Mindenféleképpen jót tettél. Előbb-utóbb valaki úgyis megmutatta volna.

– Azt írták, hogy visszamész a múzeumba teremőrnek.

– Butaság. Látod, ezért sem foglalkozom soha a bulvárral. Ha már erre a pályára léptem, felelősséggel tartozom, azok felé, akik kedvelik a zenémet. Ráadásul sosem lépek hátra, mindig csak előre. Ha az ember már kapott valamit az égiektől, azzal élni kell, nem pedig visszalépni.

– Utólag azért nem tartottam jó ötletnek a cikk megemlítését, mert nyomban elkezdted olvasgatni a hozzászólásokat is.

– Ne aggódj, nem idegesítem magam emiatt. Sőt, pont azt láttam, hogy a napilap ezzel csak önmagának árt, hiszen a rajongóim nem buták. Pontosan tudják, hogy szó sincs olyasmiről, hogy teremőrként folytatnám. Ma már sokkal edzettebb vagyok ilyen szempontból. Régebben sokkal rombolóbban hatottak rám az ilyen cikkek. Nem kellemes az embernek valótlanságot olvasnia magáról. Azt hiszem, erre mondják, aki kiment a napra, ne csodálkozzon, hogy leég. Sajnos el kellett fogadnom, hogy ez a szórakoztatóiparral jár.

Az énektanárom mesélte, hogy a legendás színésznek, Szendrődi Józsi bácsinak mondta egyszer valaki, „művész úr, már megint milyen rosszakat mondanak magáról”. Szendrődi csak így felelt: „Mindegy, hogy rosszakat, csak hosszan…”



– Mi volt a legnagyobb baromság, amit valaha leírtak rólad?

– Nem sokkal a Csillag születik után történt. Már kész volt a „Ments meg” című dal, akkor mutatták be a rádióban, és a nagy rohanás kellős közepén hívott egy újságíró. Épp autóban ültem. Arról faggatott, miről szól ez a szerzemény. Mondtam, hogy elég egyértelmű, pedig sokan nem értik Ez egy fohász. Fontos a hit, a remény, és annak keresése. Vesztemre megemlítettem Szécsi Pál nevét is, teljesen más összefüggésben, amiből azt hozták le másnap címlapon, hogy Tabáni István öngyilkos akar lenni Szécsi Pál mintjájára… És még azt is odaírták, hogy „videóval”. Kínomban csak nevettem…



„Ugyanannyian megállítanak az utcán, mint régen”



fotó: Horváth Tamás (htphoto.hu)

– Meglepett, hogy tömegközlekedéssel jöttél.


– Nem válogatok. Semmi bajom a tömegközlekedéssel. De az is megesik, hogy taxiba szállok, vagy autóval megyünk. Van autóm, de jogosítványom nincs, még nem volt időm arra, hogy megszerezzem. A Csillag születik óta valahogy sosem volt időm magammal foglalkozni. Talán majd most…

– Azt írta a melyinterjuk.hu Facebook oldalán egy rajongód, hogy szerinte méltatlanul mellőznek mostanában. Valóban mellőznek?

- A két évvel ezelőtti állapothoz képest igen. Akkoriban sokkal gyakrabban szerepeltem.

– A BKV-n is érezhető, hogy elmúlt két év? Kevesebben szólítanak meg?

– Érdekes módon ez nem változott. Ugyanannyian megállítanak, mint a Csillag születik idején. Tegnap este nézegettem az interneten régi cikkeket, volt, aki azt írta egy évvel ezelőtt, hogy jövőre már úgysem emlékeznek rám. Szerencsére nem lett igaza. Némelyek imádnak tanácsot osztani másoknak, csak pont saját maguknak nem tudnak.



„Mégis csak jó dolog, ha egy ország figyel az emberre”



– Amikor találkoztunk a városban, mi volt az első kérdésem hozzád?

– Hogy emlékszem-e még rád? Én pedig mondtam, hogy van benned egy kis Steve Lukatheres vonás (TOTO együttes), ezért nem felejtettem el az arcod…

fotó: Horváth Tamás (htphoto.hu)

– Arra viszont már nem emlékeztél, hogy annak idején, amikor megnyerted a Csillag születiket, közvetlenül az eredményhirdetés után gratuláltam neked a színpadon. Abban az időszakban én voltam a műsor felelőse a lapnál, ahol dolgoztam. Ezt csak azért meséltem el, mert pontosan láttam, honnan jöttél, hová jutottál, és milyen úton mentél keresztül az elmúlt években. Totális őrület volt körülötted a finálé után. Egyik helyről rohantál a másikra, semmire nem volt időd, mindenki veled akart ismerkedni, interjúzni. Akkor, abban a pörgésben belegondoltál, mi lesz majd ebből két-három év múlva?


– Nem csak akkor, hanem már jóval korábban. Amikor elindultam a tehetségkutatón, már a válogatáson leforgattam magamban egy kisfilmet arra az esetre, mi lesz ha, megnyerem. Vagy mi történik akkor, ha nem jutok végig. A döntők során is volt forgatókönyv a fejemben mindkét esetre.

– Ezek a forgatókönyvek mennyivel voltak másabbak, mint a valóság?

– Érdekeset kérdezel… Más a képzelet, és a valóság. Nagyon más… Lehet, hogy a finálé után voltak nehéz percek, hiszen valóban elképesztő őrület vett körül. De utólag már ezek is megszépülnek. Mégis csak jó dolog, ha egy ország figyel az emberre. Megesett persze, hogy az emberek túlzásokba estek velem kapcsolatban, de ezek kezelhetőek.

– Szeretnéd, hogy az egész ország újra rád figyeljen?

– Igen.

fotó: Horváth Tamás (htphoto.hu)

– Mintha némi elégedetlenséget éreznék a hangodban…


– Bizonyos dolgok, amiket elképzeltem, mindig váratnak magukra. Ugyan megjelent már három lemezem, de még hiányzik, hogy azt a zenei oldalamat is megmutassam, ami igazán én vagyok. Saját gondolatokkal, saját harmóniákkal. De ehhez azért időt kell adnom magamnak, hiszen ahhoz, hogy olyan albumot és olyan koncertsorozatot csináljak, ami valóban én vagyok, ahhoz szponzorok is kellenek.

Egyébként a legtöbb gondolatom a zene körül forog. Szeretek dalt írni. A dallamokat, ha beugranak, azonnal felénekelem diktafonra. Ha pedig szöveg jut eszembe, azt szintén azonnal leírom egy füzetbe, amit mindig magamnál hordok. Most is itt van a táskámban. Ha néha mondunk egymásnak valamit a kedvesemmel, és megtetszik egy-egy gondolat, mindig mondom, hogy várj, ezt leírom.



„Egyedül nehéz lett volna felvennem a versenyt a külvilággal”



– Sokat erősödtél az elmúlt esztendőkben lelkileg?

– Sokat. A legtöbbet talán az első évben. De ebben a környezetemben, a családomnak, kedvesemnek, és a rajongóknak is nagy szerepük volt, hiszen ők mindenben támogattak. Egyedül nehéz lett volna felvennem a versenyt a külvilággal.

– Ha nem jön az életedbe a Csillag születik, mit csinálnál ma?

– Néha ezen is elgondolkodom. Érdekes ez a „ha” kérdéskör. Biztos vagyok benne, hogy akkor is váltottam volna már, ha nem ismer meg az ország. Talán képzőművészettel foglalkoznék. Az egészen biztos, hogy nem a múzeumban dolgoznék. A jelen érdekel inkább. Az, hogy kinek, mikor és hol fogok énekelni. És mit…

– És mikor fogsz énekelni?

– Például a hétvégén. Semmivel sincs kevesebb fellépésem, mint másnak.



„A kedvesem talán még ma is furcsának tart…”



– Hányszor jártál az elmúlt időszakban Salgótarjánban?

– Sokszor. A kedvesem odavalósi, ezért gyakran megyek. Most is voltam egyébként, de legutóbb épp egy szomorú eset miatt, a kedvesem nagypapáját temettük.

– Szereted a várost?

– Szeretem, mert csendes. És az emberek is kedvesek. Nyugi van. Fel is léptem már Tarjánban, azt is jól fogadták. Egy kávézóban volt az előadás, és a szervező azt mondta, ennyi embert még nem látott ott. Egyébként a helyiek szerintem nem tudják, hogy miért megyek annyit. Az utcán rendszeresen megkérdezik tőlem, hogy fellépni jöttem-e. Ilyenkor mindig mondom, hogy csak pihenek.


fotó: Horváth Tamás (htphoto.hu)

– Mióta tart ez a kapcsolat?


– Már két éve.

– Ezek szerint jóval előbb elkezdődött, mint ahogyan a sajtó megtudta.

– Igen. Próbáltam titokban tartani. Nem magam, hanem a kedvesem miatt. Távol akartam őt tartani az újságíróktól, mert pontosan tudtam, milyen kemény világ a bulvár. Kényes dolog a magánélet.

– Megnyugvást hozott neked ez a kapcsolat?

– Igen. Lett egy biztos pont az életemben. Kicsit úgy érzem, hogy rokon lelkek is vagyunk, hiszen félszavakból is értjük egymást. Mindig tudjuk, mire gondol a másik. Olyan, mintha a másik felem lenne.

– Igaz, hogy korábban azt mondták rád a lányok, hogy furcsa vagy?

– Sokszor mondtak ilyet. Egyébként vállalom, hogy furcsa vagyok. Lehet, hogy a kedvesem még ma is furcsának tart.

– Miért vagy te furcsa?

– Azért, mert nem vagyok egy megszokott figura. Kicsit mindig kilógtam a sorból, a saját kis világomban éltem. Néha talán még ma is abban élek. Ezt azonban nem tartom problémának, mert egy művésznek igenis egy sajátos szűrőn kell a benyomásait összegeznie. A valóságot leképezem magamban, s így adom vissza a közönségnek az impressziókat.

– Próbálkoznak a rajongó lányok közel kerülni hozzád?

– Előfordul. És sokszor az sem zavarja őket, hogy van párom.

fotó: Horváth Tamás (htphoto.hu)

– Elégtételt jelent ez a korábbi évekhez képest? Gondolom, ma már nem mondják, hogy furcsa vagy.


– Nem foglalkoztat különösebben az elégtétel. De érdekes, hogy média kell ahhoz, hogy a hölgyek figyelmét felkeltsem. Tényleg televízióban kell szerepelnem ahhoz, hogy a nők meglássák bennem, hogy akár vonzó is vagyok?

Sokszor visszaélhetnék az ismertségemmel. És pontosan tudom, hogy mások vissza is élnek vele. Én soha. Kétkedve fogadom az ilyen közeledéseket, mert nem lehet tudni, hogy ez most valóban nekem szól, vagy annak a pasasnak, akit a képernyők látnak. Eleinte a kedvesemmel kapcsolatban is voltak kételyeim, de azért letisztultak a dolgok, bebizonyította, hogy önmagamért szeret.



– Sajnálom, hogy nincs itt, mert szívesen megkérdeztem volna tőle, milyennek gondolt a tévéből, és ehhez képest mit kapott?

– Beszéltünk már erről, tudom, hogy sokkal másabb fiúnak képzelt. Azt hitte, gyámoltalanabb vagyok. Egyébként sokan hiszik azt, hogy gyámoltalan vagyok. Egyszer még egy stylist is nyilatkozott rólam valahol, hogy egy gyámoltalan ember még a ruhát sem tudja viselni. Micsoda hülyeség ez? Nem vagyok gyámoltalan! Inkább óvatos. Aztán lehet, hogy az óvatosság picit gyámoltalanná tesz, de kell két lépés távolság ahhoz, hogy ki tudjam szűrni, ki miért közeledik.



„A gyerekkori traumák a felnőtt korra is kihatnak. Cipeli őket az ember”



– Vannak barátaid?

– Nagyon kevés. És azok is még a régi időszakból. Persze a műsor után hirtelen „rengeteg” barátom lett. Még olyanok is köszöntek a régi iskolatársaim közül, akik régen valamiért észre sem vettek az utcán. Vagy éppen az „ellenségeim” voltak a suliban.

– Olvastam, hogy általános iskolában egy éven keresztül terrorizáltak az osztálytársaid, sokáig mégsem beszéltél erről senkinek. Még a szüleidnek sem.

– Olyan régen volt már ez! Tény, hogy voltak nehéz perceim az iskolában, de pont ezért nem szívesen emlékszem vissza erre. Lehet, hogy ezek az emlékek kihatnak a felnőtt korra is, és cipeli őket az ember.


fotó: Horváth Tamás (htphoto.hu)

– Szoktál erről az időszakról álmodni? A verésekről, a csúfolásokról, a megalázásokról?


– Előfordul. Gyakran álmodom rosszat. Mint mindenki másnak, nekem is vannak démonjaim, amivel még álmomban is küzdök. Szerencsére ezek csak álmok, remélem nem a valóság kivetítése.

– Hogyan és mi ellen küzdesz álmodban?

– Érzésekkel harcolok. Nem tudom ezt másképp megfogalmazni.

– Elképzelhető, hogy épp a gyerekkori trauma hat rád még mindig így?

– Nincs kizárva. Épp ezért próbálom eltemetni magamban ezt az egészet. Egyébként ezek a bizonyos érzések akkor térnek vissza általában, amikor kétségek gyötörnek. Például a következő albumon gondolkodom, és eszembe jut, vajon sikeres lesz-e, szeretni fogják-e?

– Fel tudnád dolgozni, ha nem szeretnék a következő lemezt?

– Nagyon rosszul érezném magam. Ilyen szempontból nem bánom, hogy vannak ezek az érzések, mert ezáltal is próbálom a legjobbat kihozni magamból. Rajtam ne múljon a siker! Közben tudom, hogy a lemezipar haldoklik, ma már mindent letöltenek, nem lemezeket vesznek. De ezek rajtam kívül álló dolgok, én egyet tehetek: kihozom magamból a maximumot.



„Nincs szükségem pszichológusra!”



fotó: Horváth Tamás (htphoto.hu)

– Jártál valaha szakembernél ezzel a problémával? Beszélgettél pszichológussal?


– Nem. Pedig el akartak már küldeni valamelyik műsor kapcsán is, de nem kértem belőle.

– A szüleiddel sem beszéled meg ezeket a félelmeket?

– Most átmentünk lélekbulvárba?

– Eredetileg is ez volt a cél.

– Tisztában vannak vele a szüleim, hogy mi bánt, mert régen sokat beszélgettünk erről. De pont ezért ódzkodom a szakembertől, mert családon belül mindent meg tudok beszélni, nem vagyok egyedül.

– 34 éves vagy. Meddig akarsz még a szüleiddel élni?

– Már nem sokáig, mert épp lakásokat nézünk a kedvesemmel. Egyébként jól érzem magam otthon, szó sincs arról, hogy mindenképp el akarok tűnni hazulról, csak kinőttem már a szobámat. Minden rajongói ajándékot eltettem, s már nem férek el.

– Mit kívánjak neked?

– Ezt én mondjam meg? Azt kívánd, amit igazán szeretnél, mert csak úgy teljesül!

– Igazad van. Azt kívánom, hogy küzdj meg a démonjaiddal, mert ha sikerül, utána minden sokkal könnyebb lesz az életedben!

– Köszönöm!

Eredeti cikk: http://www.melyinterjuk.hu/index.php/zeneszek/161-Tabani-Istvan-Nem-megyek-vissza-teremornek

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2012.03.18. 07:49 vibodiko Köszönet a felkészült, őszintén érdeklődő, riportalanyára odafigyelő, nem tolakodó, logikusan egymásra épülő kérdéssort feltevő Sándor Andrásnak ezért a riportért. Értelmes kérdésekre természetesen ott van Istvántól a  válasz, ilyen riportnak van értelme. Baráti beszélgetésnek tűnik, nincs benne semmi szenzációhajhászás, semmi erőltetett jópofizás. Korrekt, olvasmányos, jó riport. Ilyenből lehet, kellene sok...............