– A Pokolgép legutóbbi zeppelines koncertjén ti voltatok az előzenekar: Mennyire érzitek ezt megtiszteltetésnek? Elégedettek vagytok-e a koncerttel – a közönséggel, a klubbal, önmagatokkal… (És a Pokolgéppel? Mennyire jön be pl. az új énekes?)

Horváth Péter (gitár): – Természetesen örülünk, hogy előttük játszhattunk, de azt nem mondanám, hogy különösebb megtiszteltetésnek éreznénk. Csak azért, mert jó zenész valaki – márpedig ők azok –, még nem fogjuk tisztelni őket. Nekünk inkább az a fontos, hogy milyen mondanivalót közvetít egy ember vagy egy zenekar a közönség felé. Akkor tudunk tisztelni valakit, ha az illető adni akar valamit magából, valami jót, amibe az emberek belekapaszkodhatnak. És ha ezt őszintén teszi, akkor az már inkább tisztelnivaló. A Pokolgép Magyarország egyik legnagyobb heavy metal bandája, sokak gyermekkorának a meghatározó része, én is a mai napig szeretem, sokszor hallgatom őket, és mindenképp hatottak a mi zenei világunkra is. Nekem személy szerint akkor volt az igazi a Pokolgép, mikor még Kalapács, Kukovecz, Nagyfi is mind ott voltak. Rudán és az új énekes is nagyon jók, de nekem hiányzik belőlük valami, ami abban az időben még megvolt a Pokolgépben. Valami erő, ami, ha beteszek egy régi Pokolgép-lemezt, végigfut a gerincemen, és nekem is erőt ad. Egyébként jó fejek voltak a koncerten, Kukovecz például odajött hozzánk, és mindenkinek bemutatkozott, nagyon közvetlen volt.

A közönséggel mindenképpen elégedettek vagyunk, fantasztikusak voltak. Amikor megérkeztünk, épp a Mit remélhetek? című dalunkat énekelték, és ezt nagyon jó érzés volt hallani. Jó tudni, hogy az emberek tíz év alatt sem felejtették el azt, hogy mit is akartunk mondani nekik. A koncert alatt szintén jól teljesítettek, ami bennünket is feltüzel, amikor színpadon állunk. Önmagunkkal sosem lehetünk elégedettek, akkor nem fejlődhetnénk. Bár a Bárány java tapasztalt zenész, a mai napig egy csomót hibázunk a színpadon. Régebben ez kicsit idegesített, de mára rájöttem, hogy nem az a lényeg, hogy mekkora zenész valaki, hogy milyen gitárszólókat nyom le a színpadon, hanem hogy őszintén adja azt, amit ad, hogy amit ad, az szívből jöjjön, lélektől lélekig hatoljon. Inkább legyen egy banda amatőr, de adják önmagukat, zenéljenek szívből. Ez az, ami a mai zenekaroknál sajnos kiveszőben van. A szövegeiket profi szövegírók írják, mások adják a szájukba a mondanivalót, és ezzel megölik a hitelességet. Emlékszem egy jelenetre a Csillag születikből, mikor Tabáni István adta elő a Fényév távolság című dalt, és teljesen az előadás hatása alá került, a hangja elcsuklott, és elsírta magát a végén. Iszonyatos ereje volt annak a dalnak, ahogy előadta. Teljesen ott volt a dalban az előadó. A zsűri meg lecseszte, hogy egy profi ezt nem engedheti meg magának, és nem adhatja ki az érzelmeit a színpadon, kivéve persze, ha azt előre kitalált módon teszi. Hát, innen üzenem a zsűrinek, hogy fogalmuk sincs, mi tesz naggyá egy dalt, és ha képesek ilyet mondani, akkor a zenéről sincs fogalmuk. A zenéről mint üzletről persze nyilván van, de a zenéről mint üzenetet közvetítő közegről halványlila gőzük sincs. Tabáninak meg üzenem, hogy az élete legjobb előadása volt, és nyugodtan sírjon vagy nevessen a színpadon, ha úgy tartja kedve, mert profi énekes rengeteg van, de olyan, aki a menedzserek okoskodásaival nem törődve teljesen önmagát adja, nagyon kevés. Ne hagyja, hogy a zeneipar elnyelje, és méretre szabja!

– A klasszikus heavy metal hol nagyon népszerű, hol kevésbé: Szerinted most mi a helyzet? A Gép persze nagy múlttal rendelkezik, őrájuk mindig összejön a közönség, de mi a helyzet, amikor magatok léptek fel, vagy más helyi bandákkal?

Szánkó Jimmy (ének): – A heavy metal nem egy mai műfaj, és volt, mikor nagyon közkedvelt stílus volt, volt, mikor kevésbé. Viszont tény, hogy a mai napig nagyon sokan hallgatják és szeretik ezt a stílust. A nyolcvanas évek óta sokat változott zeneileg is a világ, de a heavy metalnak megvan a saját rajongótábora. És mindig születnek olyanok, akik továbbviszik majd ezt a tüzet, olyanok, akik nem dőlnek be a mai média által nyomatott instant zenéknek. Ma már a rock és a heavy metal is iszonyat nagy üzlet lett, ezért sokat vesztett a hitelességéből és az erejéből. De még mindig vannak olyan zenekarok, akik igyekeznek nem része lenni a gépezetnek. És ez remélhetőleg mindig is így lesz, mert ezek a zenekarok őrzik tovább a heavy metal és a rock and roll igazi szellemét.

Annak idején rengetegen jártak a koncertjeinkre, de a banda feloszlása után egy jó ideig nem lehetett hallani felőlünk, az akkori rajongók felnőttek, a mai fiatalokkal pedig újra meg kell ismertetni a dalainkat. Ráadásul a klubok, ahol zenélni lehetett, sorban bezártak, vagy hozzáidomultak a modern igényekhez. Ennek ellenére pozitív meglepetésként egyre többen járnak a koncertjeinkre, és a fiatalok is kezdik megismerni a zenénket, pedig nemrég kezdtünk el ismét koncertezni. Számunkra az a lényeg, hogy minél több emberhez eljussanak a dalaink és az üzeneteink, ezért a dalainkat is teljesen ingyen terjesztjük, és igyekszünk mindig valamilyen meglepetést kitalálni a rajongóinknak, hisz nagyban az ő érdemük, hogy a színpadon állhatunk.

– Amikor megalakult a Fekete Bárány, a legújabb balkáni háborúk hatása még igencsak érezhető volt, és az együttes szövegvilágán, hangulatán is érződött ez. Azóta változott a világ, nem mintha a társadalmi problémák is megszűntek volna. Most mi inspirál benneteket elsősorban a dalok megírásánál?

Jimmy: – Igen, annak idején elég erősen ránehezedett az itteni emberek életére a háború közelsége, és a Mit remélhetek? című számunk talán nagyrészt azért is lett ennyire népszerű, mert olyan gondolatokat mondott ki, amit nem csak mi éreztünk a magunkénak. Azóta a háború valóban véget ért, de a világ semmivel nem lett jobb. A fiatalok még inkább fásulttá váltak, s ez nem csak nálunk van így. A fogyasztói társadalom mindent megad nekünk, ha van rá pénzünk, és helyettünk is tudja, mi a jó nekünk. A fiatalok nem akarnak gondolkodni, nem akarnak nemet mondani, mert ez lemondásokkal járhat. De tényleg boldoggá tehet egy embert egy bazi nagy plazmatévé a falon? Valóban nyugodtabban fog aludni az ember, ha szemet huny a társadalom visszásságai és igazságtalanságai felett? Nézz körül, a világ tévúton jár, az élet nem lett jobb, csak nem akarnak tudomást venni róla. De ezzel előbb-utóbb mindenki szembe kell hogy nézzen. Eljön az ideje, hogy az egyénnek felelősséget kell vállalnia önmagáért és a cselekedeteiért. Nincs más út! Ennélfogva egy költőnek vagy szövegírónak igazán bőséges felhozatal áll a rendelkezésére, ami a szövegekhez való nyersanyagot illeti. Ott van az orrod előtt, csak gondolatokba kell formálni és elmondani. Őszintén és kendőzetlenül.

– Tíz évvel a banda megalakulása után alakult meg újra a FB. Közben viszont hosszú évekig CSEND volt, mielőtt újra be nem indult a DÜBÖRGÉS. Mesélj: mi minden történt ezalatt?

Jimmy: – Ez alatt a tíz év alatt zeneileg nem sok minden történt. Mindenki élte a saját életét. A zenekar egyes tagjai más bandákba szegődtek, de a Bárányt nem tudták feléleszteni. A rajongók sokszor kérdezgették, hogy miért hagytuk abba, miért váltam ki, páran talán meg is gyűlöltek ezért. De azt, amit mi csinálunk, csak őszintén lehet csinálni, és a zenekar feloszlása idején úgy éreztem, hogy nem őszinte, amit csinálok, ezért kiléptem. Mondtam a többieknek, hogy csinálják tovább nyugodtan nélkülem. De végül mégiscsak szerves része lettem a Bárány újraalakulásának. Sok dal született azóta, amelyeket folyamatosan mutatunk be a közönségnek. Nem volt könnyű jó zenészeket találni, akik szeretik is ezt a stílust, de azt hiszem, most egy olyan banda állt össze, akik igazán tehetségesek, és ami még ennél is fontosabb, szeretik ezt a zenét játszani, és páran közülünk nagy rajongóink voltak annak idején. És a fiatal zenészek ránk is vérfrissítően hatnak.

– Hol tartotok most? Változott-e valamit a stílus? Koncertek? Turnék? Külföld? Stb.?

Jimmy: – Most ott tartunk, hogy nemsokára megjelenik az új albumunk, amiről pár dalt már a nyilvánosság elé is tártunk. Igyekszünk minél többet koncertezni, és adni és adni és adni az embereknek. A stílussal sosem törődtünk igazán. Nyilván változott az évek alatt, mivel a zenekar kiegészült egy billentyűssel is. Természetesen az alap ma is a heavy metal és a rock. Olyan dalokat írunk és játszunk, ami természetesen fakad belőlünk. A kategorizálást hagyjuk meg másnak, mi ezzel nem törődünk. Amíg egy ember van, akinek erőt adnak a dalaink, addig megéri csinálni. Jelenleg elég sokat koncertezünk, körülbelül minden két hétben van koncertünk. Ennél sűrűbben nem szeretnénk játszani, mert az már a kreativitás rovására menne, azt hiszem. Ami a külföldi fellépéseket illeti, nemrég jártunk Budapesten egy tehetségkutatón, ahol a közönségszavazást még mindig körülbelül ezer szavazattal vezetjük. Ezenkívül külföldön nem játszottunk még máshol. Nemrég alakultunk újjá, és az idei fesztiválszezont már lekéstük, de jövőre mindenképp szeretnénk kijutni több nagyobb fesztiválra is. Csak olyan országba megyünk fellépni, ahol magyar hallgatóság is van. Itt élünk, magyarul beszélünk, magyarul tudjuk kifejezni a gondolatainkat, és a magyarok érthetik meg igazán azt, amit mondani akarunk. Nem is értem, miért olyan nagy divat mostanában angolul írni a szövegeket. Persze nyilván könnyebb, mert kevesebben értik, miről szólnak a dalok, és nem kell annyira odafigyelni a szövegre, meg talán külföldre is könnyebb kijutni vele. De mi nem akarunk világsztárok lenni, mi csak zenélni akarunk, és elmondani azt, amit gondolunk. És azt gondolom, hogy ezt mindenki a saját anyanyelvén tudja a legőszintébben megtenni.

– Mesélj valami meghatározó és vicces történetet a zenekar pályafutásából!

Jimmy: – Koncertek és turnézás alatt elég sok vicces dolog megesik az emberrel… Mi egyébként is eléggé „vicces” banda vagyunk, néha el tud szállni az agyunk, és nagyon sokat hülyülünk. Vannak érdekes sztorik. Amikor Pestre mentünk koncertezni, a határon egy elég mogorva szerb határőrt fogtunk ki magunknak. De a billentyűsünk, Szintiboy nagyon felvidította. A határőr elkérte az útleveleket, majd elkezdte felolvasni a neveket, és mindenkit ellenőrzött, hogy valóban ő utazik-e az adott útlevéllel. Szintiboy először hagyta el az országot, és nem ismerte ezt a rutineljárást. Amikor a vámos felolvasta a nevét, felpattant, és nyújtotta a kezét a vámos felé – mert azt hitte, az útlevelét akarják visszaadni. A határőr viszont azt hitte, le akar vele kezelni, így szépen bemutatkoztak egymásnak, aminek az lett a vége, hogy mindenki röhögőgörcsöt kapott, beleértve a határőrt is. Csak szegény Szintiboy szeppent meg nagyon, mert nem értette, miért röhög mindenki.

– A biográfiátokban „rockszupercsapat”-ként határozzátok meg a Fekete Bárányt…

Jimmy: – A rockszupercsapat csak egy poén volt, pár embernél eléggé ki is verte a biztosítékot, és meg is kaptuk, hogy azért akkora sztárok nem vagyunk, hogy rockszupercsapatnak nevezhessük magunkat. Igazából mi egy amatőr banda vagyunk, akik imádnak zenélni, igyekeznek önmagukat adni, és egy kicsit változtatni a világon. Persze a rockszupercsapat megnevezést továbbra is használjuk, ami szerintem teljesen jogos, hisz híres rocksztárok vagyunk. (Nevet)