Az idén ősszel a tehetségkutatók – Megasztár 5., X-Faktor – szereplői adják majd a jó sztorikat a bulvármédiának. A hazai show-biznisz új csillagainak háborúja kemény ütközet lesz – sok sebesülttel, halottal. Ezek a műsorok ugyanis nemcsak a tehetségek vetélkedéséről, hanem a kereskedelmi tévék nézettségért, profitért vívott ádáz csatájáról is szólnak.

Az elmúlt hétvégén elkezdődött a Megasztár ötödik évadja, most szombaton pedig képernyőre kerül a konkurencia, a brit licenc alapján készülő X-Faktor bemutatkozó adása is. Az előbbi sikere (1,47 millió néző, 44,6 százalékos nézettségi arány) már jelzi, hogy a következő hónapokban még a megszokottnál is nagyobb érdeklődés kíséri majd ezt a konkurenciaharcot.

Roncstársadalom és tehetségkutatás

Magyarországon 1998 óta rendeznek ilyen típusú műsorokat, s az elsők után (Kifutó, Megasztár 1–3.) még okkal hihettük, hogy a zenei tehetség felkutatása, megismertetése, befuttatása a céljuk. Aztán az évtized második felétől mindinkább nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a egyre inkább valóságshow-vá formálódó műsorok sokkal inkább a műsorkészítők profitmaximalizáló törekvéseit, semmint a tehetségek érvényesülését szolgálják. 2005-ben a műsort önként elhagyó egyik zsűritag, Pierrot így nyilatkozott távozásának okairól: „Ezek a műsorok csak hiú reményeket táplálnak a jelentkezőkben. A popzenei piacnak nincs szüksége több előadóra, mivel a jelenlegieket sem tudja eltartani. Inkább azt tanácsolnám a fiataloknak, hogy a zene iránt érzett szeretetük maradjon meg hobbinak.

Aki abban reménykedik, hogy megasztárosként megoldódnak az anyagi problémái, munkát talál és sztárként fog élni, az csak hiú ábrándokat kerget.” Pierrot kollégája, a Megasztár 3. után búcsúzó Bakács Tibor Settenkedő még ennél is keményebben fogalmazott, amikor így foglalta össze a tapasztalatait: „Ezek a realityk, tehetségkutatók és talkshow-k csini kis hullákat gyártottak a nézettség oltárán”. Bakács úgy vélte, hogy a többi neves zsűritaggal együtt ő is egyfajta hentesmunkában vett részt, amelynek befejeztével egy sírgödörbe temették el a sztárocskákat, de előtte több bőrt is lenyúztak róluk.

Ezzel a felemás helyzettel, a sztártúltermelési válsággal 2005 után a tehetségkutatók kreatívjai is tisztábban lehettek, mert a műsortípus megújítása érdekében – a gazdasági és szociális válság beköszöntével, a médiafogyasztási szokások megváltozásának ismeretében (a bulvár előretörése, napi hat-hét óra tévézés) – kitaláltak egy új koncepciót, s 2008-ban képernyőre vitték ugyanazt a magyar álmot („bárkiből lehet tehetség és képességek nélkül is sztár, médiaszemélyiség, celeb!”), amit a Győzike vagy a Mónika-show is népszerűsített a tévé előtt bambuló roncstársadalomban élők egyre nagyobb tömegeinek.

A korábbinál jóval szélesebb közönséget megcélzó új műsor promóciója aztán olyan jól sikerült, hogy a Megasztár 4.-re már többen jelentkeztek, mint az előző három szériára összesen. A meghallgatásokon tízezres tömeg jelent meg, igazi nagy tehetség azonban már kevés akadt köztük. Az önjelöltek döntő többsége ugyanis fürdőszoba-tehetség, kocsmai caruso, wannabee rocker, foglalkozására nézve pedig háziasszony, „segílyes”, targoncavezető, biztonsági őr, munkanélküli volt, aki sem énekelni, sem táncolni nem tudott, viszont bármire hajlandó volt, hogy a képernyőre kerüljön. A műsor így persze gyorsan elkanyarodott eredeti céljától, ám a tévénézőket ez nem zavarta, hiszen a csatorna a csökkenő színvonal ellenére a castingokkal is kimagasló nézettségeket produkált.

Az idén a Megasztár 5. műsorra tűzésével ezért sokan azt gondolhatták, hogy minden ott folytatódik, ahol az előző széria abbamaradt. Az RTL Klub azonban bejelentette a világ legnépszerűbb tehetségkutató műsora, az X-Faktor licencének a megvásárlását, s nyár végi elindítását. A TV2-nek ezért újítania kellett, s a Megasztár 5. májusi előzetesei szolgáltak is meglepetéssel. Az előző szériában ugyanis még csak kiszolgáltak egy bizonyos, nem túl magas nézői igényt a nagyobb profit reményében. A csatornák közötti verseny tudatában viszont a siker, a nézettség biztosítása érdekében manipulálni kezdték a műsort, gondoljunk csak a 91 éves népművész bácsi átverésére, a „Bikicsunáj” sztárolására vagy az előválogatások más botrányos produkcióinak műsorrá formálására.

Mindez azzal járt, hogy a férj- és feleségkereső műsorokhoz hasonlóan a nézők „ingerlésére” megkezdődött a színvonal lefelé tolása, csak ebben az esetben a kamera előtti nyilvános aktusok, gatyaletolások helyett az idiotizmusnak, a közönségességnek teremtenek mind több lehetőséget. Mindehhez pedig olyan ismert személyiségeket – Friderikusz Sándor, Eszenyi Enikő, Presser Gábor, Mester Tamás – kértek fel zsűrizni, akik a maguk szakterületén vélhetőleg nemhogy adásba, de mikrofon közelébe se engednének ilyen tehetségtelen szereplőket. Itt viszont értékelnek, édelegnek, nevetgélnek, tanítgatnak, s jelenlétükkel, szakértelmükkel hitelesítik, legalizálják a minősíthetetlen produkciókat is.

Az egykori zsűritagok után természetesen ma már a kritika és a közönség igényesebb része is keményen bírálja ezt a műsorkészítői gyakorlatot, de a „tehetségkutatás” ennek ellenére virágzik, hiszen az idén a két nagy vetélkedő mellett több kisebbet is rendeztek. Sőt elmondhatjuk, hogy időközben kialakult ezeknek a tehetségkutatóknak a külföldiekétől eltérő magyar modellje is, amelyre 2010-ben már nemcsak a műsorgyártók, hanem a közreműködők (versenyzők, zsűri, nézők) is ráhangolódtak.

Az igazi verseny: Ki mit nem tud?

A Megasztár 5. meghallgatásai ugyanis még a korábbiaknál is rémísztőbbek voltak. A jelentkezők döntő többsége már semmilyen tehetséget nem árult el, s híján volt minden olyan képességnek, amely alkalmassá tette volna bármilyen nyilvános szereplésre. Ugyancsak árulkodó volt, hogy a megjelentek jelentős része nemcsak a hátrányos helyzetű, rendezetlen szociális helyzetű (munkanélküli, börtönviselt, állástalan, hátrányos helyzetű családanya) polgártársaink közül került ki, hanem sokak mentális állapota is igen labilisnak mutatkozott (félnótás különc, gátlástalan magamutogató, exhibicionista törtető, idegbeteg hisztérika stb.). Ami pedig a produkciókat illeti: elképesztő volt látni, hogy néhány percnyi hírnévért, közszereplésért sokan mire képesek. De még a műsorokba bekerült produkciókat nézve is felmerül a kérdés, hogy miért kell mindezt a nézők elé vinni?

Miért nincs limit? Ostoba szülők csinálhatnak komplett hülyét a gyerekükből, tévhitükhöz ragaszkodó emberek csinálhatnak idiótát magukból, de egy műsorkészítő csoport miért viszi nyilvánosság elé – tehetségkutatás ürügyén – ugyanezt? Mi a szándéka? Alázás a nézettségért? Valaha a szerkesztői kontroll azt jelentette, hogy az ízléstelenséget, az emberi méltóságot sértő szavakat, jeleneteket már a forgatókönyvből kivették. Ma ott tartunk, hogy sem a szereplők, sem a nézők, sem a média nem ismer önkorlátozást. Szabad a pálya nemcsak a tehetségtelenség, hanem az alpáriság, az ostobaság, a nagyképű bunkóság előtt is.

A múlt heti műsort nézve úgy tűnik, hogy ma már nincs olyan minimum, aminek elérésekor az önértékelési zavarban szenvedőket azonnal eltanácsolnák a szerepléstől. Itt – a nézettség reményében – műsort csinálnak a szerencsétlenek magánszámaiból. A producerek, a műsorvezetők, a zsűri tagjai, a műsorcsináló gépezet befolyásos emberei azonban nemcsak az önjelölteket teszik nevetségessé, hanem a tehetségkutatás intézményét, sőt a populáris kultúrát is beleviszik ebbe a mocsárba. A tehetségkutatás képernyőn látható magyar modellje ma azt közvetíti a széles tömegeknek, hogy a show-bizniszben is könnyen lehet tehetség, munka, teljesítmény, képzettség nélkül sikert elérni.

A következményt a Megasztár 5. esetében is láthatjuk. „Mr. Bikicsunáj” egyetlen zöngeményére sokkal többen kíváncsiak az interneten, mint Mester Tamás vagy Presser Gábor bármely produkciójára, s a versenyzők közül is többen ezt a primitív nyirvákolást utánozták. „Bikicsunáj” minta lett, példakép, holott a tehetségkutatás eredetileg azt jelentené, hogy mintaként igazi tehetségeket vonultatnak fel a képernyőn, s a néző vagy a jelentkező ezekből válogat igénye, ízlése szerint.

Erről azonban ma már szó sincs, mert az újabb szériákban a tehetség még a döntőbe jutás esetén is másodlagossá vált. A tehetségkutatás magyar modelljében ugyanis egy jól körbehatárolható portfólió alapján gondosan kiválasztott szereplőket (tagjai: határon túli magyar, bakfis tini, szívtipró álomcsődör, roma, hátrányos helyzetű lúzer, felnótás különc, alternatív lázadó, vagány utcakölyök stb.) favorizálnak, s ahogy a verseny halad előre, mindinkább a jól marketingelhető vagy celebtulajdonságokkal rendelkező versenyzők kerülnek előnyös helyzetbe.

Igaz, ekkor már nem is a produkciójuk, hanem annak körítése a fontos: a botrány, a magánéleti intimitások, a szereplők közötti konfliktusok, az egyéni drámák, egyszóval mindaz, aminek hírértéke van a bulvármédiában. S ennél a pontnál megkezdődik a magyar modellben a szereplők látványos integrálása a celebek közé, ahol őket is kiporciózzák a bulvármédia vágóhídján, hogy a közönség felfelhassa őket.

Ennek érdekében a kiválasztott szereplők útját – a zeneipar helyett – ma már egy „zárt láncú”, összefonódott média és üzleti kör egyengeti, amelynek szezonról szezonra új áldozatok kellenek a profit biztosítása érdekében. (Bár a kedvencekre a közönség is szavazhat SMS-ben, de ezeket a véleményeket a zsüri szóbeli értékelése, illetve a bulvármédia előzetes „tálalása” erősen befolyásolja.)

A korábbi évekkel ellentétben ma alig néhány hónapba telik, amíg egy egy arcot, egy karaktert elhasználnak, amortizálnak, aztán az illetőt a süllyesztőbe küldik, mert az érdeklődés már az újak felé fordul. Ne menjünk vissza messzire az időben: a Megasztár 4. versenyzői hová lettek, mire vitték? Bencsik Tamara, Szecsődi Károly, Nkuya Sonja, Ásós Attila, nem is szólva Lakatos Krisztiánról, a „swingkirályról”, vagy Tóth Lüsziről, „az év női hangjáról”,? De sorolhatnánk más neveket is. Hol kallódik a megatehetségnek mondott Palcsó Tamás, Caramell, Gáspár Laci, Torres Dani, Póka Angéla, Szabó Eszter, Gál Csaba Boogie… Sztároknak reklámozták őket, de hullócsillagok, szupernovák lettek. Felizzottak, aztán kihunytak.

Röghöz kötés, új jobbágyság

A hazai sztáriparnak (kiadók, menedzselés, koncertszervezés) ugyanis jelen állapotában már nem érdeke (nem mellesleg, alkalmatlan is rá) a tehetségek gondozása, felfuttatása, ráadásul most már fizetőképes kereslet sincs az igényesebb produkciókra. Így a tehetségkutatók szereplőinek marad a roadshow, a plázahakni, a vacsoracsata, a kereskedelmi tévék biztosította lehetőségek. A felfedezett tehetségek nálunk tehát nem a popsztárok, hanem a celebek életét élik. S aki ezt nem vállalja, az gyorsan eltűnik a nyilvánosságból. Aki viszont igen, annak vállalnia kell a következményeket is. Kitörési pont nincs, legfeljebb, ha egy Presser áll oda valaki mögé (lásd Rúzsa Magdi karrierje). A tehetségekkel ugyanis rögtön az elején vaskos és egyoldalú szerződést íratnak alá – súlyos szankciókkal.

A Megasztár 4. versenyzőit például többéves szerződés köti a TV2-höz, amely azt is előírja, hogy nem változhat a súlyuk, nem dönthetnek szabadon a frizurájukról, s ha netán elkotyognak valamit a műsorról, akár milliós büntetést is fizethetnek. Ugyanakkor a magyar sztárcsinálók gátlástalanul (ki)használhatják őket. Vagyis a tehetségkutatás magyar modelljében nem befektetnek, hanem a végletekig kizsákmányolnak. Szó sincs tehetséggondozásról, sokkal inkább röghöz kötésről, a jobbágyság XXI. századi formájáról. Többévi kényszermeló a tévécsatornának – hakni, show-műsorok, szereplések a kereskedelmi tévék saját műsoraiban – ezek a lehetőségek. S ezt az üzleti cenzúrát és kényszerpályát mégis sokan vállalják, mert a tehetségeknek nemhogy önálló karrierre nincs reményük, de médiatámogatás nélkül a nyilvánosságból is azonnal eltűnnének.

Magyarországon ugyanis ma senki nem akar pénzt pumpálni a műfajba, a szereplőkbe, mert összezsugorodott a piac, minimális a kereslet, óriási a kockázat. A tönkrement hazai poppiac ezért valóban tele van a Bakács által emlegetett, kizsigerelt, feltrancsírozott tehetséghullákkal, csalódott és érdemtelenül mellőzött emberekkel, akikre a közszolgálati média sem figyel, a kereskedelmi csatornák pedig csak addig használták őket, amíg szükség volt rájuk.

A Megasztár 4. és a Csillag születik 2. sztárjai például az új műsorok indulásával csaknem biztosan szintén mennek a sülylyesztőbe. A kereskedelmi tévék csatája már a kiválasztott új szereplők „hasznosításával” folytatódik. A Megasztár 5. indulását már láthattuk, s ma este – az előzetesek (a zsűritagok műbalhéi, médiaszereplései) ismeretében – az X-Faktor sem a Ki mit tud?-os hagyományokat fogja folytatni, hiszen a nézőknek és a bulvármédiának szüksége lesz a csámcsogni való sztorikra, az ingerküszöbre ható személyiségekre (lúzerek, hamupipőkék, botrányhősök, kisebbségiek előnyben!). S ez azt jelenti, hogy a magyar modell zavartalanul működik tovább, s jövőre az idei győztesekből megint csak vesztesek lesznek.

Ihaj csuhaj, bikicsunaj

Elvis Presley teherautósofőr volt, Little Richard mosogató egy benzinkútnál, Tom Jones bányászként, Rod Stewart sírásóként kereste a kenyerét… Aztán pályát módosítottak, mert az ötvenes évek óta a popkultúra nemcsak teret nyit a tehetségeknek, de lehetővé teszi, hogy az underclass képviselői is reflektorfénybe kerüljenek és hírességek, milliomosok legyenek. Az elmúlt évtizedben ebben a folyamatban a tehetségkutató műsorok is nagy szerepet játszottak, amelyeket mi is igyekeztünk lekoppintani vagy licencek formájában átvenni, ám ezen a téren is csupán a magyar modellt sikerült megalkotnunk.

A legfrissebb példa erre Szarka László karrierje, aki bár kiesett a versenyből, de így is hetek alatt médiaszemélyiség lett, s ma már sztárnak hirdeti magát (ebből a szempontból is tekinthetjük őt a Megasztár „Győzikéjének”), hiszen számos rajongója, követője van, s a videomegosztókon másfél millióan látták a produkcióját. A munkanélküli ököritófülpösi biztonsági őr halandzsa-angoljával lett népszerű tavasszal a Megasztár 5 első castingja után.

Egy ország röhögött rajta, ám utána sorra jöttek a felkérések. Egy budapesti klubban debütált – „Jobban sikerült, mint reméltem, tudatosult bennem, hogy valódi sztár lettem, és ez ma már nem csak idehaza igaz.” –, majd a sikert látva kiváltotta a vállalkozói igazolványát, menedzsert szerződtetett, plakátjai készültek. A repertoárja is gazdagodott, mert halandzsa nyelven (a nyelvtanulással természetesen nem bajlódik) betanult fél tucat világsikert, amellyel havonta nagyobb jövedelmet kaszál, mint egy kórházi főorvos.

Mr. Bikicsunaj a nyáron már sztárként haknizott, s 100-150 ezer forintos fellépti díjat is kifizettek neki egy-egy fellépésért. (A Csillag születik győztesét, Tabáni Istvánt karrierje kezdetén 220 ezer forint plusz útiköltségért lehetett megrendelni.) Tévéműsorokba, fesztiválokra is hívták, Hajdú Péter műsorában pedig már arról mesélt, hogy októberben a falujában elindul a polgármesteri címért. Nem számítana meglepetésnek, ha a többség rá szavazna.

X-Factor, a zeneipar bulvárosodása

Az X-Factor tizenkilenc országban sikeres tehetségkutató show-műsor, s a többihez az idén kapcsolódik a magyar és az amerikai változat is. A brit eredeti 2004-ben indult, akkor még csak 50 ezren, 2009-ben már 182 ezren jelentkeztek a meghallgatásokra. Az eddigi hat brit évad nyertesei: Steve Brookstein, Shayne Ward, Leona Lewis, Leon Jackson, Alexandra Burke, Joe McElddery.

A verseny fődíja egy egymillió fontos lemezszerződés a műsor kitalálójának, Simon Cowellnek a kiadójával (Syco). A nyertesek első kislemeze általában karácsony előtt jelenik meg, s a hat évad során eddig minden győztes dala felkerült az angol kislemezlista élére, közülük négy lett Nr.1 karácsonyi sláger. A műsor első adásait eleinte átlagosan 6,9 millióan nézték, de a nézettség a tavaly elérte a 13,1 milliós átlagot, a döntőre pedig 15 millió brit volt kíváncsi. Tavaly Nagy-Britannia egész novemberben X-Factor-lázban égett.

A BBC Radio 1 sikerlistáján november végén az első tíz hely közül hatot olyanok foglaltak el (The X Factor Finalists 2009, JLS, Leona Lewis, Alexandra Burke The Black Eyed Peas, Cheryl Cole), akik előadóként, zsűritagként kapcsolódtak a műsorhoz. Az album lista élvonalát is a tehetségkutató sztárjai (Leona Lewis, JLS, The Black Eyed Peas, Michael Bublé, Cheryl Cole) uralták, s ez komoly aggodalommal töltötte el a brit zeneipar szakértőit, volt olyan, aki a popzene haláláról, a zeneipar „bulvárosodásáról” beszélt.

A zeneipar képviselői szerint ugyanis néhány éve már egyenlőtlen verseny folyik, mert a tehetségkutatók szereplői behozhatatlan reklámelőnnyel indulnak a riválisokkal szemben, s ezt az amerikai és brit zenepiac is visszajelzi. John Savage, az egyik legismertebb brit kritikus viszont arra hívta fel a figyelmet, hogy a popzene a tehetségkutatók révén visszakanyarodik a Beatles előtti időszakába, amikor a sztárokat (Paul Anka, Neil Sedaka, Pat Boone, Brenda Lee) az utcán fedezték fel, divatos slágereket írtak nekik, az igények szerint „megcsinálták”, majd termékként eladták őket a rajongóknak.

Napjainkban a televízió révén ez az üzletmenet ismét hatékonyan, sikeresen, profitábilisan működik, s a konkurencia „elnyomása” 2010-től még tovább fokozódik, mert Simon Cowell nemcsak megvalósítja az amerikai változatot, de már szervezi a 2011-es nemzetközi szuperdöntőt, amelyre a győztesek részvételével Las Vegasban kerül majd sor.

A cég hangja: „feelgood”, felettes én nélkül

A nagy kereskedelmi csatornák árnyékában a Viasat 3 az idén tavasszal tűzte műsorára A cég hangja című műsort, amelyet a közönség és a kritikusok is kedvezően fogadtak. A laza szórakoztató „feelgood” műsor a Fox tévécsatorna Singing Office című műsorát magyarította anélkül, hogy betuszkolta volna a tehetségkutatás magyar modelljébe.

A reality elemekkel fűszerezett műsorban tizenkét céges kollektíva tehetséges tagjai (öt-öt fő, multik, tanintézetek, reklámügynökségek képviselői) vetélkedtek – énekeltek, táncoltak, nótáztak és mókáztak – felhőtlenül és felszabadultan, s a műsor azt mutatta meg a nézőknek, miként lesznek ezek a hétköznapi dalárdák, nem is kicsit falábú táncosok értő szakemberek közreműködésével igazi, szerethető show-sztárokká. S bár az adások és a sorozat végén volt eredményhirdetés (a zsűri tagjai: Hajós András, Soma Mamagésa, Novák Péter, a műsorvezetők: Varga Livius – Quimby –, Sipos Péter – Irigy Hónaljmirigy), a műsor mégsem a versengésről, hanem a felhőtlen, örömteli kikapcsolódásról, az ének, a tánc felfedezéséről, a szereplés élvezetéről szólt.

Ahogy a zsűrizéstől megcsömörlött, ám ebben a laza mókában mégis szerepet vállaló Soma megfogalmazta, A cég hangja más vetélkedőkkel, tehetségkutatókkal ellentétben lehetőséget kínált, hogy „a jól nevelt, fegyelmezett felettes én átadja a helyét a szeretetreméltó, bohókás embernek.”

Somát a Megasztár 3. után számos helyre hívták zsűrizni, de ő visszautasította a felkéréseket. Ám amikor megnézte a műsor eredeti változatát, mégis úgy döntött, hogy részt vesz a mókában. „Tényleg jópofa, szórakoztató produkció volt, amire szükség van ebben a széthúzó országban. A közösség erejére, és arra hívja fel a figyelmet, hogy vegyük le a hétköznapokban viselt maszkunkat, és jöjjünk rá, hogy a hentes, a pultos, a rendőr is ember.”