Nagy Feró pályafutása modellértékű. Jól példázza, miként lehetett valaki az elmúlt négy évtized társadalmi-kulturális változásai közepette előbb megélhetési zenészből nemzedéki hős, aztán a rendszerváltás környékén pártokhoz dörgölőző kifakult sztár, végül az ezredforduló után a celebvilág ikonja.

Az idén 64 éves Nagy Ferót mindig vonzotta a siker, fény, pénz, csillogás, s meg is tett mindent annak érdekében, hogy nagy sztár váljék belőle. 1970-es pályakezdése után „igényes slágerzenével” próbálkozott betörni az élvonalba, majd amikor a diszkó-funky stílussal 1977-ben végleg zsákutcába jutott, gyorsan átváltott a trendi keményebb zenékre, bőrszerkóba öltözött, s új zenekarával váratlanul egy nemzedékváltás kellős közepén találta magát. Az identitásukat kereső, lázadó tizenévesek a Beatrice-t is az új kedvenceik közé választották, Feró pedig felismerve a lehetőséget, bevállalta az utcai csellengőket, a szülő nélkül kallódókat, a kulcsos gyerekeket, a társadalom perifériájára szorult csöveseket, a nagyvárosi farkaskölyköket. 1978-79-ben számos „korszakos” dalt írt nekik, amelyekben máshol ki nem mondható, le nem írható gondolatokat is megfogalmazott, rafinált átkötő színpadi szövegeiben pedig a hatalomoroszlán bajszát is gyakorta húzgálta.

Így aztán karizmatikus színpadi egyéniségének, zenei tehetségének, empátiakészségének köszönhetően szinte hónapok alatt emblematikus figurája lett a rockzenei életnek („Beatrice a király!”), de a be- és kitiltások nyomán körülötte kialakult peremléttel (s az ezzel járó csórósággal) már akkor is nehezen barátkozott meg. Margóra szorítottságában nehezen találta a saját identitását, amit bizonyít, hogy előbb leszerződött Erdős Péterrel, az MHV urával, aztán visszatáncolt, egy ideig flörtölt a radikális értelmiségi írókból, költőkből álló Fölöspéldány csoporttal, majd faképnél hagyta őket, bevállalt KISZ rendezvényeket, de a színpadról megbízói ellen hangolta a közönséget.

Sorsa akkor dőlt el, amikor 1980 augusztusában, az óbudai Hajógyári Szigeten rendezett Fekete Bárányok fesztiválon már A Nemzet Csótányaként jelent meg a színpadon, s a közönség az ellenkultúra bálványaként ünnepelte. Ettől kezdve – ha akarta, ha nem – ő jelképezte a rendszerrel szembeni lázadást.

A következő hónapokban próbálták „megszelídíteni”. Néhány dala felkerült egy nagylemezre, turnézott az Omegával, LGT-vel, megnyerte a KISZ KB pályázatát (Nem nekem tanulsz), ajánlatot kapott filmszerepre, ám ő továbbra is csak „játszott” a hatalmasságokkal, akik végül elunták a bújócskát, s Feró a sok szék között a pad alá esett. 1981 tavaszán őt és a Beatrice-t a három T közül már egyértelműen a tiltandó kategóriába sorolták, és a tatai rocktanácskozáson nemcsak a politikai hatalom, a zenei intézmények, de a döntési helyzetbe hozott zenésztársak is elhatárolódtak tőle. Nyáron a zenész szakszervezet rockfesztiválján már nem léphetett színpadra, ezért sértődötten feloszlatta a zenekart, s új kalandot keresett.

A következő években visszavett a radikális hangból, s a korábbinál jóval több művészi kísérletező kedvvel létrehozta a Bikini zenekart, amely két figyelemreméltó lemezt (Hova lett, XX. századi híradó) készített, amelyeket ma is a műfaj legjobb produkciói közé sorolnak. Szerepelt az István, a király (Laborcz) című rockoperában, majd már szólóban elkészítette a Hamlet című zenés monodrámáját, amelyet az Egyetemi Színpadon mutattak be. A produkciót 1986-ban lemezen is kiadták, de ezt követően Nagy Feró légüres térbe került. A punk és új hullám képviselői után egy újabb nemzedékváltás nyomán, a „kis generáció” popsztárjai (Első Emelet, Napoleon Boulevard, Exotic) kerültek reflektorfénybe, s ez a közönség az addigi mainstream rockzenészeire már nem volt kíváncsi.

Feró csak az évtized végén tudott visszatérni. 1988-ban kiadták legjobb dalainak antológiáját (Beatrice 1978-1988), ő pedig zenészként, szerkesztőként, producerként (Fekete Lyuk), rádiós-tévés műsorvezetőként, (Garázs, Rockkalapács) megpróbálta feléleszteni a rock ellenzéki-lázadó mítoszát úgy, hogy felkarolta a zenei élet peremére szorult alternatívokat, punkokat, garázszenekarokat. A búcsúzó hatalom ezért a munkásságáért a rendszerváltás előtti utolsó pillanatokban Állami Ifjúsági Díjjal tüntette ki (amit Feró sokak megdöbbenésére elfogadott), pedig talán ez volt az a pillanat, amikor zenészként, a magyar rocktörténet markáns egyéniségeként még nyugodt lelkiismerettel lezárhatott volna egy emlékezetes, tanulságos, az utókor emlékezetére méltó korszakot.

Feró azonban továbbra is vágyott a nagy sikerre, az elismerésre, s az ezzel járó előnyökre. A rendszerváltást követően ezért egyrészt megpróbálkozott slágeres dalokkal felkapaszkodni a sikerlistára (Azok a boldog szép napok, 8 óra munka, Pancsoló kislány, Hegyek között), és sorra jelentette meg a pártállami rendszert bíráló, gúnyoló lemezeit (Gyermekkorunk lexebb dalai 1990, Utálom az egész XX. századot, 1991, Vidám magyarok, 1992). Másrészt úgy gondolta, hogy az előző évek mellőzései után neki még feladatai vannak, a Kádár-kori átpolitizált rockból átlépett az új politikai erőtér rockosított terepére, s előbb függetlenként – „Szakadt országnak szakadt elnököt” jelszóval – elindult az első köztársasági elnökválasztáson, majd nagy vehemenciával belevetette magát a pártpolitikába.

A rendszerváltás első hónapjaiban a „nemzeti kerekasztal lovagjai” közül még a demokratikus ellenzék tagjaival szimpatizált. Liberális nézeteket hangoztatva nemcsak az SZDSZ-szel „flörtölt” (az oda húzó értelmiségi-művész körrel volt korábban kapcsolata), hanem a  fideszesekkel is (ő rendezte pl. a rendszerzáró bulijukat). Aztán, amikor a politikai kavargásból az MDF került ki győztesen, s Antall József alakított kormányt, a baloldalon szerep és feladat nélkül maradt Feró gyorsan átpártolt a győztesekhez. Előbb az MDF-hez (a Beatrice állami pénzen turnézott a laktanyákban), majd amikor Antall nem képviselte elég radikálisan a nép-nemzeti, trianoni gondolatot, akkor Feró a nemzeti radikális Csurka István híve lett, s kiválása után az új pártvezért a MIÉP-be is követte. Itt aztán a korábbiaknál jóval több lehetőséget kapott, vevők voltak szívesen hangoztatott kommunistaellenességére, revizionista gondolataira (Igazságot Magyarországnak!). Jól jött a pártnak az előző rendszerben betiltott sztár „legendásodása” is. Feró hamarosan kikiáltó ember lehetett, más zenészekkel együtt olyan pártaktivista, aki a színpadon vagy a nyilatkozataiban szívesen rugdalta a döglött oroszlánt, s verbálisan bőszen lövöldözött a szégyenfalakra aggatott komcsi trófeákra.

Nagy Feró tíz évig volt Csurka „katonája”, propagandistája, udvari zenésze (Bocskay Színpad, Magyar Fórum rendezvények, MIÉP nagygyűlések stb.) annak ellenére, hogy hamar kiderült, a hozzá hasonló ambíciójú rocker-politikusokra ebben a pártban sincs szükség. A régi idők sztárjai csupán showelemnek kellenek a politikai színjátékban, az „igazi” politikusoknak csupán a rajongótáborokra van szükségük, a szavazóbázist akarják velük kibővíteni.

Feró számára mindez az ezredfordulón vált nyilvánvalóvá. Előbb a MIÉP szellemi holdudvarához tartozó Pannon Rádiónál telt ki a bére, majd politikai karrierje is véget ért. 2001 őszén ugyan bejelentette, hogy a MIÉP színeiben elindul a 2002-es választásokon, de aztán a párt megvonta tőle a bizalmat. Feró azonban akkor még márkanév volt a jobboldali politikai körökben, ezért Torgyán és a Fidesz is csábította, ám az új helyeken sem ő, hanem csak a neve píár értéke, s a zenekar rajongótábora kellett a pártoknak. Nagy Feró nehezen nyelte le a békát, ekkoriban mindenkivel összebalhézott, sértődötten félrevonult, pikírten nyilatkozgatott, s hamarosan észre kellett vennie, hogy megint csak összeférhetetlen, nemkívánatos személy lett a politikusok számára. Ám ő, ahelyett, hogy a továbbiakban a zenére fordította volna az energiáját, egyre dühödtebben csapkodott, vagdalkozott, s immár sokadszor ismét karanténba zárta magát, ahonnan nem volt többé kiút.

Ekkor már a zenésztársak is egyre nehezebben viselték egocentrikus megnyilvánulásait („A Beatrice én vagyok!”), s a „Rice” hamarosan szétesett. Többszöri újjáalakítási kísérlet után 2003-ban új kísérőcsapattal kezdte újra a pályáját, akikkel aztán – miután 2003-ban bejelentette, hogy végleg felhagy a politikával – végighaknizta a következő éveket. Közel a hatvanhoz ismét megélhetési zenész lett. Zenei mutatványosnak szegődött, aki elment bárhová, ahová meghívták: játszott falunapokon, fesztiválokon, klubokban, skinheadeknek, punkoknak, nemzeti rockereknek, Mari néniknek, Józsi bácsiknak, egykori baboskendősöknek. Nem volt finnyás. „Böjtöltem eleget” filozófiával minden kondérban megmerítette a kanalát, tekintet nélkül a körülményekre és a következményekre. Annak játszott, aki megfizette a zenét, s ezt azzal indokolta, hogy valahonnan a kenyérre valót is meg kell keresni a három gyermekének.

Cinizmusa, kiábrándultsága ezekben az években már nyilvánvaló volt, s szellemi-zenei prostituálódását sokan szóvá is tették. Feró azonban nem sokat törődött a „csaholókkal”, és a politikai fertő után fejest ugrott a bulvármocsárba is, hogy a kereskedelmi média karjaiban keressen és találjon öregkori vigaszt magának. Igaz, most már igyekszik okosan (értsd: drágán) hasznosítani a személyéhez kapcsolódó brandet, hiszen miközben celebként a kereskedelmi tévékben (ki)szolgálja a trash kultúrát, családi vállalkozásban, rockerként továbbra is életben tartja a Beatrice-t.

S ez a hozzáállás, kereskedelmi attitűd lényegében a Nagyecsedi Fekete Szemeké. Ez a zenekar is „legendás” a maga stílusában, s a zenészek is jól megélnek belőle. Aligha véletlen, hogy ez a két út a zenekarvezetők karrierjében az elmúlt években a kereskedelmi tévék műsoraiban találkozott. Feró ugyanis, ha megfizetik, most már a bulvárvilágban is sok mindent bevállal. Szinte bárhol, bárkivel színpadra lép, a környezet, a műfaj, a stílus nem számít. Lehet az illető a kacatpop vagy a mulatós zene sztárja, egykori rocker kolléga vagy cikizett diszkócica, táncdalénekes veterán vagy tátika tinisztár, egyremegy. Feró nem válogat: dalolászik, korcsolyázik, vacsorázik, táncol, kocsmázik, zsűriz, pancsiz, szmokingban retro kabarét vezet. Benne van minden „mókában”, láthatóan szívesen dagonyázik a celebvilág mocsarában.

Feró – hiába emlegetik továbbra is A Nemzet Csótányaként (ez ma már csak egy kiürült márkanév) – ma már önmagán kívül nem képvisel senkit és semmit. Olyan profi, aki négy évtizedes rutinnal mindig hozza a tőle várt formát, s az ezzel járó médiafelhajtást, a nézettséget. Így aztán az elmúlt években kapós ember lett. Jól újrahasznosítható celeb. Cserélhető arccal, cserélhető jelmezekkel, cserélhető  világnézetekkel. Lásd nyilatkozatait a jobbos (Magyar Sziget) és balos rendezvények (Rock a rasszizmus ellen) után. Ahogy tetszik.

Fut is vele a szekér, mondhatnánk azt is, hogy most van a csúcson. Most érte el azt (siker, fény, pénz, csillogás), amire mindig is vágyott. Július 31-én a siófoki Coke Clubban az MTV-Icon gálán őt süvegelte meg a szakma, a média, s az a tucatnyi zenekar, előadó, aki a színpadon is „tisztelgett” személye, munkássága előtt. Szeptembertől pedig az RTL-n folytatódik a diadalmenete, amikor az

zsűritagjaként alakítja majd a tőle elvárt szerepet.

A médiában természetesen most is „fekete bárányként”, „rockerként”, „A Nemzet Csótányaként” „árulják”, holott ma már legfeljebb a „celebvilág ripacsa” címre szolgál rá. Kisbetűvel, mert abból is csupán egy a sok közül. Ezért, ha mellékalakként egyszer helyet kap a leendő magyar rockmúzeum dicsőségcsarnokában, akkor tárlóján ez lehet majd a korrekt felirat: „Nagy Feró, a Nemzet Csótánya (1978-1985)”. Az életmű többi része más lapokra tartozik.