Egy hang, mely bejárta a termet, egy hang mely szívből jött és a lelkekig hatolt. Ez a hang nem másé, mint Tabáni Istváné. Lehet, hogy lesznek olyanok, akik ezt eltúlzottnak vélik, de Ők még nem hallották énekelni és nem beszéltek vele. Vádolhatnak elfogultsággal és lehet, hogy az is vagyok, de az életemből ez a hang hiányzott. Hálás köszönetem Erzsikének, hogy Istvánt rábeszélte, hogy induljon a tehetségkutató versenyen. Hálás köszönet mind azoknak, akik eddig segítették és ezután is segíteni fogják. Nem tudom hány ember lesz, aki a végsőkig ki tart mellette, de azt tudom, hogy míg élek a rajongója leszek. Kedves rajongó társaim, remélem Ti is így vagytok ezzel! Jönnek, mennek a sztár jelöltek, táncolnak, beszédükkel kábítják a színpadon a közönséget, de ezt a szívből jövő szeretetet, amit István ad nekünk nem tudja felülmúlni senki és semmi. Lehet, hogy zárkózott, de a szíve nyitott. Élvezi és megbecsüli az Őt körülvevő szeretetet, érzéseit nem szóban, dalban adja vissza nekünk. Vele együtt érezzük bánatát, boldogságát, vidámságát. Ettől tud olyan eredeti, igazi és emberi lenni. EMBERI! Úgy érzem, a mai világba ez egyre kevesebbszer hangzik el, pedig sokan ki vagyunk, illetve ki vannak rá éhezve.  És most itt van nekünk egy EMBER! Becsüljük meg és szeressük. Tudom, meg fogja hálálni!

Véleményem szerint a koncert nagyon jól sikerült! Közel két óra hosszán keresztül egyedül énekelni és úgy, ahogyan Ő teszi - belead apait, anyait, szívét, lelkét - ehhez kell igazi tudás, hang és szeretet a közönsége felé. Hálás a közönségének, árad belőle, a szeretet és az, hogy a maximálisat nyújtsa mindenkinek. Ez tegnap este is, mint mindig remekül sikerült neki. Vajon hányan tudnak szívből énekelni? Vajon hányan tisztelik meg így a közönséget?   István nem úgy áll ki a színpadra, hogy lenyomom a műsort és kész. Ő testben és lélekben is ott van. Ez teszi Őt naggyá, és ezért szeretik annyian és annyira. István az az ember, akinek évtizedek múlva is fenn kell maradni.

A koncert után Hídvégi Évának köszönhetően –melyet még élek nem felejtek el neki- én is részt vehettem a koccintáson, azon a megtisztelő összejövetelen, amin csak kevesen lehettünk jelen.

De kezdjük az elején. A műsor végeztével a színpad előtt kezdtünk gyülekezni. Mindenki kapott egy fehér karszalagot, akik Istvánnal koccinthattak. Elindultunk hát a szervezők után. Már alig vártam, hogy lássam a mi művészünket, de ekkor még nem tudtam mi is vár rám. Körülbelül 100 lépcsőt kellett megmásznunk, hogy bejuthassunk abba a helyiségbe, ahol már várt bennünket. Igen ám, de nekem sajnos hatalmas tériszonyom van. Ahogy haladtunk felfelé arra gondoltam, hogy ez az István valóban csak nagyon nehezen közelíthető meg. Nem mertem se lefelé, se felfelé nézni. Elárulom nektek, ha nem Istvánról lett volna szó, pisztollyal sem tudtak volna rákényszeríteni, hogy én oda felmenjek. Szóval, amikor életem kockáztatása árán végre feljutottam az utolsó lépcsőn is, már kellőképpen el voltam szédülve, pedig akkor Istvánt még nem is láttam. A helyiségben szépen megterített asztalok és középen ott állt Ő. Mosolyogva várta a vendégeit. Rögtön körül is állták. A pincérek mindenkit megkínáltak egy pohár pezsgővel. Ezután következett a köszöntő, melyet sajnálatomra nem István mondott el. A rajongók gyűrűjében szerényen és kedvesen mosolyogva beszélgetett. Ahogy néztem, azon gondolkodtam,  mennyi  erő  van  ebben  az  emberben. Most adott  le  egy közel két  órás műsort,  - szinte egyhuzamban -  és mégis milyen kedves mindenkivel.  Számomra még a megpróbáltatások nem értek véget, pedig azt hittem a lépcső után már más nem jöhet. Amikor egy percre magára maradt odamentem hozzá. Oda mentem, talán oda szédültem. És következett, vagy is következett volna a jól begyakorolt szöveg. Sajnos mindent elfelejtettem, ahogy a mosolygós barna szemével rám nézett. Azt hiszem, azt mondtam neki „Kedves István köszönjük a csodálatos estét, amely nagyon jól sikerült, és remélem még sok ilyenben lesz részem, illetve részünk. Ha esetleg egyszer elfogyna a vized, akkor én segíthetek, mert a Vízműnél dolgozom”. Erre mosolyogva közölte, hogy „jó lesz, mert a poharam üres, igaz most pezsgőt innék”. Egy pillanat alatt ott volt a pezsgő, de hogy honnan, kitől kapta azt meg nem tudnám mondani. Átadtam az ajándékomat és megkértem, hogy írja alá a Csillag születik műsorának DVD-jét. Igen ám, de ez a DVD nem az a DVD volt, ami most jelent meg, hanem amit karácsonyra kaptam a gyerekeimtől. Ezen csak István szerepel, az összes száma, bemutatása, zsűri véleménye. A borítót a lányom készítette, mely tele van róla készült jobbnál-jobb képekkel. Mikor a borítót meglátta olyan meglepődött arcot vágott, hogy azt nem tudom leírni. Kérdezte is, hogy „ez mi”?  Mondtam, hogy ez a saját DVD-m, de sehogyan sem értette. Én meg azt nem értettem, hogy Ő mit nem ért. –Nem jutott eszembe a most kiadott DVD-.  Tehát mind a ketten csodálkoztunk. Amikor alá akart írni, még azt is elfelejtettem, hogy van nálam toll. Kapott kölcsönbe egyet, de azzal a lemezre nem lehetett írni. És ekkor valahogy kezdett nálam világosodni és átadtam a direkt neki hozott, erre a célra szolgáló tollat. De ezzel sajnos még nincs vége a meglepetéseknek. Megkaptam a két puszit és olyan zavarba jöttem, –talán tini koromba tudtak ilyen zavarba hozni- hogy el akartam menni, amikor Szeri és Éva rám szólt,  és a fénykép? Oda álltunk Évával István mellé. Elkészült a fotó. Utána le kellett ülnöm. Tán a kábulat tette velem, vagy nem is tudom mi. A munkám során hozzászoktam, hogy sok olyan emberrel találkozom, akik nem hétköznapi emberek, de így még nem jártam sosem. Sok beszámolót olvastam már, ha István közelébe kerül valaki milyen hatással van rá. Néha elcsodálkoztam, de most sikerült megtapasztalnom, hogy Őrá a nem hétköznapi ember sem megfelelő szó. Van benne valami zavarba ejtő. Van benne valami, amivel az embert megbabonázza. Talán a nézése, talán a visszafogottsága, kedvessége. Magam sem tudom. Engem nem könnyű zavarba hozni, de neki remekül sikerült. A széken ülve megfigyeltem a rajongók felé irányuló mérhetetlen szeretetét. Ő meg csak mosolygott és állta a sarat. Eddig is tudtam, hogy rendkívüli tehetség és rendkívüli ember, de most teljesen megbizonyosodhattam róla. Sajnos nem tudom szavakban, írásban kellőképpen leírni azt az érzést, azt a szeretetet, ami akkor abban a helyiségben bejárta azt a kis termet. Számomra és azok számára, akik ott voltak bizonyosan egy életen keresztül elkíséri Őket ez az érzés. Amikor Évával távoztunk a gyomrom görcsbe volt. Sajnáltam, hogy ott kellett hagyni Istvánt, valamint a sok lépcsőre gondoltam. Úr Isten, hogy fogok lemenni? Akkor ott amilyen állapotban voltam, azon sem csodálkoztam volna, ha egyszerűen legurulok. Szerencsés földet érésem után még mindig a beszélgetésünk hatása alatt voltam. Szeretném mégegyszer Évának megköszönni, hogy ezt lehetővé tette számomra. Köszönöm Évikém! Elindultunk Éva lakásához, mert olyan kedvesen invitált, hogy aludjak ott –már több hete erre kért-. A taxiban még a sofőrrel is Istvánról beszélgettek, de én el voltam foglalva a magam gondolataival, érzéseivel.

Az embert életében érheti több szerencse, több csoda, de olyan amit nem felejt el soha az csak nagyon kevés lehet. Hát nekem ez a nap olyan volt. Amikor István Pásztón fellépett és nem sikerült vele találkoznom nagyon el voltam keseredve. És megtörtént a szerencse, a csoda. Találkozhattam vele. Ezt tényleg nem felejtem el soha.

Lehet, hogy a rajongásom egyeseknek furcsa, de csak tisztelet az EMBERNEK és a MŰVÉSZNEK.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.