Presser Gábor, alig hogy megérkezett Amerikából, másnap beült a Megasztár zsürijébe. Nem kellett volna! Ahogy Eszenyi Enikőnek sem. Szakmájuk emblematikus figurájaként, elismert művészemberként olyasmihez adják a nevüket, az arcukat, a hitelüket, ami „ciki”.

Egy baráti link jóvoltából („Ezt látnod kell!”) utólag megnéztem a Megasztár új fordulójának első adását, s nem akartam hinni a szememnek, hogy Presser Gábor „benne van a tévében”. Ő közismerten „nehéz ember”, mert maximalista, ragaszkodik a minőséghez, az értékekhez, az elveihez. Életműve a bizonyíték erre. Ezért a Megasztár első elődöntőjét (?) látva arra gondoltam, hogy ha máskor nem, de a színpadra kitántorgó, majd ott fetrengő, már előzsürizett „tehetség” láttán feláll, leveszi magáról a mikrofont, s faképnél hagyja ezt a társaságot.  

 Nem tette. Végig asszisztálta a produkciót, s ezzel személyével, jelenlétével szakmailag hitelesítette ezt a műsort, amely tehetségkutatónak nevezi magát, valójában azonban egy valóságshow. Itt nem egy gátlástalan, törtető, önértékelési zavarban szenvedő, önimádó szereplő a kamera láttán gátlástalanul kivetkőzik magáól, s ezt a zsűri értékeli, bírálja.

A Megasztár hajdanán tehetségkutató versenynek indult. Az első szériák után még hihettük azt, hogy valóban új tehetségek felkutatásáról, s nem pénzcsinálásról van szó. Aztán gyorsan kiderült, hogy a hazai poppiac nem képes átvenni ennyi „megasztárt”, „kis csillagot”, a sztárhiánnyal küzdő bulvárban viszont remekül lehet eladni a felfedezetteket, s a tehetségkutatás átalakult reality show-vá.
 

A kereskedelmi tévék kreatívjai a jelentkező tízezrek (hogy miért ennyire népszerűek a castingok, erről majd máskor) gátlástalanságára és ízléstelenségére építve elképzeltek, majd összepakoltak egy olyan tehetségkutató valóságshow-t, amely a tömegszórakoztatást szolgálja. Valaha a szerkesztői kontroll arról is szólt, hogy az ízléstelenséget, mások méltóságát sértő jeleneteket ne engedjék nyilvánosság elé, illetve a forgatókönyvekből eleve kivegyék. Most az efféle produkciót is azzal próbálják feldobni, hogy az ingerküszöbhöz alkalmazkodva egyre közönségesebb, alpáribb, undorítóbb dolgokat engednek a képernyőre, illetve minderre a szereplőket is megpróbálják rávenni, akik aztán már mintaként szolgálnak a következő szériába jelentkezőknek.

A Megasztár eredetileg a brit Pop Idol című tehetségkutatót másolta, majd 2008-ban átváltott a francia Star Academy-ra, amely már bevallottan egyfajta valóságshow, ahol a szórakoztatás célja a haszonszerzés, csak ebben nem feleség vagy a nagy Ő keresése a cél, hanem a tehetségkutatás. Mivel ez is széles tömegeket érdekel, a siker garantált, hiszen ráadásul a versenybe belekódolták a botrány, a médiafelhajtást, a versenyzők, zsűritagok körüli palávert. Ami történik, az nem a zenéről, nem a tehetségekről szól, hanem a pénzről, a profitról.

Amit látunk, egy globalizált licenc magyar megvalósítása. A tehetségek célirányos kiválogatása alapján szinte előre megmondható, hogy az első körben melyik félnótás és tehetség kerül a képernyőre, de a döntőbe jutók összetétele sem okoz már nagy fejtörést. Hiszen a tapasztalatok alapján a szerepeket egy portfolió alapján (a versenyzők között legyen határon túli magyar, rocker, szentimentális picsogó, hátrányos helyzetű kisebbségi, kiskorú bakfis, gyerek (eltörölték az életkort), magyar kapcsolatokkal rendelkező külföldi stb.) osztják el.
 

A tehetség a döntőbe jutottak esetében sem elsődleges szempont. Sokkal fontosabb, hogy a kiválogatott tehetségek a műsor szempontjából „megcsinálhatók”, dramatizálhatók legyenek, nézettséget hozzanak, hasznot hajtsanak. Olyan karakterek kellenek, akik jól eladhatók a közönségnek, a médiának, illetve akikkel a műsor után is tovább pörgethető az „őrület” a kereskedelmi médiumokban. Mert a poppiacon – bár sokaknak lemeze is készül - ezek a tehetségek néhány kivételtől eltekintve alig-alig maradnak életben. Igaz, a felfedezőknek nem is ez a célja, hiszen az igazi sztárság felépítéséhez egy másik piaci szegmensben sok pénz, promóció kell(ene). A magyar megasztárok esetében azonban az utóélet is a média sztárcsinálóinak pénzszerzéséről szól, hiszen a saját üzleti érdekeiket szem előtt tartva olyan évekre szóló, szigorú feltételeket szabó szerződést iratnak alá a felfedezettekkel, amelyhez képest a jobbágyokat röghöz kötő klauzúrák szóra sem érdemesek.

Az előző szériák győzteseinek és tehetségeinek sorsa – tisztelet a néhány kivételnek – jól ismert. A műsor alatt és után a megasztárokat kivétel nélkül betolták a bulvárba, a kereskedelmi médiába, ahol ródsóztak, balhéztak, vetélkedtek, nyomták a pláza-haknikat, részt vettek a vacsoracsatákban stb.. Aki ezt elfogadja, az ideig-óráig élheti celebek hétköznapi életét, a megszabott „élettérben” futtatják, s közben kizsákmányolják a megkötött szerződés szerint, aki viszont nem vesz részt az efféle mókákban, annak befellegzett, eltűnik, elfelejtik. Példák mindkét esetre bőven vannak.

Természetesen ebben a műsortípusban a zsűri összetétele és funkciója is megszabott, globalizált. A portfolió itt is adott: van benne bájologó „jó ember” (nő), megmondó „gonosz ember” (üzletember a showbizniszből) és tekintélyes szakértő (zenész). Nálunk ezt a triumvirátust Eszenyi Enikő (ő vajon mikor lesz „Enci”?), Friderikusz Sándor („Fridi”) és Presser Gábor („Pici”) alkotja (Mester Tamás szerepét én nem látom.). A magyar zsüri tagjai Dieter Bohlen (ex-Modern Talking), Danii Minogue, Simon Cowell, Cheryl Crow, Victoria Beckham, Paula Abdul mellé sorolhatják be magukat. (Lehet büszkélkedni!)

Bevallom, soha nem gondoltam volna, hogy Presser Gábort egy ilyen, a tehetségkutatás fügefalevelével takarózó, hazug, pénzcsináló vállalkozás hitelesítő embereként látom viszont. Egy olyan produkcióban, amely az elejétől végig sokak téveszméiből, butaságából, kiszolgáltatottságából csinál nagyon sok pénzt – keveseknek. Csalódást keltett, mikor azt mondta: „nagyon jó szívvel ülök be újra a Megasztár zsűrijébe.” Az első elődöntő során azonban igen beszédes volt néha az arca… S ezért sem értem, hogy ő és Eszenyi miért vállalta el ezt a hozzájuk méltatlan szerepet. Maguknak ártanak, amikor a képernyőre engedett produkciókat „értékelik”. Kedves Presser Gábor, ez nem a te műfajod!