Tabáni István azt mondja, minden, amit tesz, a szívéből jön – szerinte ez hitelességének kulcsa. A kereskedelmi tévés tehetségkutató versenyen, a Csillag születik című műsorban győzelmet arató énekes zenészcsaládból származik, de úgy véli, a hang önmagában nem ér semmit, ha nincs mögötte lélek. Magyarország legújabb felfedezettje a tartalmas gondolatokat nagyon hiányolja a dalszövegek többségéből, a gyártósoron készült zenéről pedig úgy érzi: lélektelen.

– Mikor kezdett ismerkedni a zenével?

– Édesapám apja tenorénekes, édesanyám édesapja hegedűművész volt. A családban rajtam kívül már csak a nagybátyám zenél, aki hegedűművész. Eredetileg én is hegedültem két-három évig, de végül abbahagytam. Alapvetően a rajz vonzott, kezdettől fogva arra készültem, hogy képzőművész leszek. Másképp alakult az életem, énekes lettem – de a kettő nem zárja ki egymást.

– Hogyan kezdett el énekelni?

– Valahol ott volt bennem a muzikalitás, de mindig is rajzolni szerettem volna inkább. Bár a szüleim beírattak zeneiskolába, mégsem lehetett gondolni, hogy az éneklést választom majd. Sokáig nem érdekelt, nyolcadik osztályban viszont egy barátom kölcsönadta a Queen Gratest Hits 2 albumát, és rögtön beleszerettem a zenéjükbe, Freddie Mercury csodálatos hangjába. Annyira inspirált, hogy elkezdtem énekelni. Azonban mindig azt éreztem, hogy még nem vagyok eléggé érett arra, hogy kiálljak az emberek elé. A zenélés egy baráti társasággal kezdődött, sajnos nem volt hosszú életű, de mély barátság alakult ki, amely a mai napig is tart. Nekem fontos, hogy megerősítsenek abban, amit csinálok, lényeges a visszajelzés, mert ebből erőt merítek. Egyfajta örökös elégedetlenség gyötör, mert a tökéletesség igénye él bennem. A harmóniára törekszem.

– Milyen meghatározó zenei hatások érték?

– A legmélyebb benyomást a Queen tette rám – Freddie Mercury igazi géniusz volt, és ugyanezt mondhatom el Máté Péterről is. Erre akkor döbben rá az ember, amikor maga is megpróbálja ilyen művészek után elénekelni a dalaikat. Én is így voltam, amikor a stúdiófelvételt készítettük. Pótolhatatlanok, s az űrt, amelyet a zenei életben hagytak, nehéz betölteni. Számomra megtisztelő, hogy a dalaikat énekelhetem, mert nagyon sokat kaptam tőlük, mind érzelmi, mind szakmai szempontból. Szeretném, ha legalább megközelíteném azt a szintet, amit képviseltek.

– Ön szerint mi tesz egy előadót igazi művésszé?

– Nagyon sok tehetséges ember van. Indulnak az újabb és újabb tehetségkutató versenyek, és jobbnál jobb hangokat fedeznek fel. A hang viszont önmagában nem ér semmit, ha nincs benne lélek – mert ezt érzik az emberek, és erre szomjaznak, erre vágynak. Én is csak úgy lehetek sikeres, ha őszintén adom, amit adok. Nem csak a hangokról szól ez az egész. Minden egyes szót átélek a dalokban, ezért tudok hiteles maradni. A mély gondolatokat egyébként nagyon hiányolom a mostani dalszövegek többségéből. Ahhoz kell valami plusz, hogy az ember képes legyen ezeket az érzéseket tolmácsolni. Ez a művészek feladata. Bennünk van az érzés, a gondolat, amelyet sohasem tudtunk ez idáig szavakba önteni, és akkor jön valaki, aki megfogalmazza. Én is sokszor érzem így, amikor másokat hallgatok, olvasok. Ilyenkor rádöbben az ember, hogy nem hiába létezünk.

– A siker előtt teremőrként dolgozott. Hogyan került a Hopp Ferenc Múzeumba?

– Felvételizni akartam az egyetemre, és olyan munkát kerestem, hogy legyen időm felkészülni. Bementem az Iparművészeti Múzeumba, jelentkeztem teremőrnek. Öt évet töltöttem a Hopp Ferenc és a Ráth György Múzeumban. Munkaidőn kívül rajzoltam, előkészítőre jártam, felvételiztem, majd amikor nem vettek fel, elment a kedvem, már csak dolgozni jártam be, de nem volt célom – egészen mostanáig. Most már tudom, mi a feladatom. Eddig csak tétován bolyongtam a tárgyak között. Ott fokozottan érezhető, hogy megáll az idő, az ember nem is érzékeli a külvilágot. Kicsit mintha el is temettem volna magam ott a múzeumban. Akkor született a Ments meg! című dal szövege is.

– Úgy tudom, a sikertelen felvételi ugyan némiképp letörte a lelkesedését, a festészettől mégsem tudta eltántorítani.

– Miért tántorított volna el? Ez nem egy kósza ötlet, bennem van, nem tudják elvenni. Ha festek, megszűnik a tér, az idő, csak én vagyok és a táj. Amikor az ember ott van a helyszínen, eggyé válik a természettel. Teljesen más így, mint amikor lefényképezi és otthon megfesti. Érzékeli a saját szemén keresztül, nem kell semmiféle közvetítő. Olyan vibráló színeket lát, amit a legjobb kamera sem tud átadni. Többek között ezért szeretek tájképeket festeni.

– Most csak az éneklés tölti ki az életét?

– Egyvalamit kell csinálni, de azt nagyon jól. Sokáig csak festeni szerettem volna, de ha már így hozta a sors, énekesként zeneszerzéssel és szövegírással is foglalkozom. Ez utóbbi talán nehezebb is, mint egy jó dallamot előhozni. Biztos van és lesz olyan ember, akinek nem fog tetszeni, bármit is csinálok, de nekem mindig a többség véleménye számít. Bizonyos dolgok bejöttek, ösztönösen éreztem, hogy jó lesz. Remélem, hogy a megérzéseim a jövőben sem hagynak cserben. Mi másra is hagyatkozhatnék?

– A Ments meg! című albumon szimfonikus kíséret szólal meg…

– Érdekes ez a találkozás a szimfonikus zenekarral. Később is szeretném ezt a hangzást megtartani, a szimfonikus zenét ötvözni a rockzenével. Különös varázsa van ennek, egy ilyen koncert teátrálisabb, már látványra is ünnepélyes, emelkedett. Egy szimfonikus zenekart nem lehet semmivel sem pótolni. Visszanyúlnék a nyolcvanas évek hangzásához, mint amit a Queen, a Toto, a Chicago, a Boston képviselt. Ebből merítenék, és ezekből valami újat alkotnék, hogy olyan igazi Tabáni István-os zene legyen. Mindig is foglalkoztattak a vokálok, mert az énekhang olyan, mint egy hangszer, csodás dolgokat lehet vele létrehozni. Például egy Abba-vokál vagy egy Queen-vokál annyira egyedi, meghatározó, hogy egyből fel lehet ismerni, a zenekar védjegye.

– A Ments meg! az egyetlen saját szerzeménye?

– Van még dal a tarsolyomban. Vannak terveim, de idő kell, hogy valami nagy dolgot, maradandót csináljon az ember.

– A nagylemezen található egy másik új sláger is, a Csillagóceán.

– Ez a mű már előhírnöke, hogy milyen lesz a következő lemez. A zenei producer, Kassai Róbert szerzeménye. Meghallottam a dallamot, és kezdettől fogva nagyon tetszett. Ezért is tettük fel az albumra. Az egész nagylemezt úgy állítottuk össze, hogy odafigyeltünk arra, mit szeretnék, mert ha nem érzem jól magam a dalban, azt érezni lehet. Nem szóltak bele azokba a dolgokba, amelyek fontosak voltak nekem. Izgatottan várom, hogy milyen lesz a visszhangja – mégiscsak az első albumom. Mindig azt kérdezem magamtól, hogy sikerült-e elég jól összeállítani, sikeres lesz, megállja-e a helyét. Erre majd az idő ad választ.

– Hogyan választja ki a dalokat? A zenei kihívás a döntő vagy a mondanivaló?

– Általában magasra teszem a mércét. Viszonyítom magam másokhoz, feszegetem a határaimat. Vajon képes vagyok-e ugyanarra a dologra, amire az elődöm? A kihívás motivál, mert szerintem így fejlődhetek. Jó érzés, amikor az ember birtokában van bizonyos dolgoknak, elégedettséggel tölt el, hogy megcsináltam, képes voltam erre. A mondanivaló viszont szintén legalább ennyire fontos. Jó zenére, jó szövegre és jó előadóra van szükség. Ha valamelyik hiányzik a háromból, akkor nem működik. Sok olyan dal van, amely senkit sem képes megérinteni. Elérkeztünk egy olyan ponthoz, hogy az emberek már nem tudnak szólni egymáshoz. A festészetben is ez van, a legtöbb ember nem másoknak fest, csak önmagának – én pedig mindennek pont az ellenkezőjét szeretném. Gyártósoron jönnek a dolgok, az emberek egy része összerakja a zenét, és nem alkotja. Pont a lelkét veszíti el így, amiről pedig szólnia kellene. Annál szebb dolog nincs, mint amikor egy dal megérinti az embert. Egy festmény is lehet ilyen hatással. Ettől ilyen csodálatos a művészet. Tápláljuk persze a testünket is, de a szívünket ki tölti meg? Szerintem ezért is születhetett meg a művészet, bár amiért létrejött, az egyre jobban hiányzik belőle. Az emberek szomjaznak arra, hogy ezt megkapják, ki vannak éhezve a szeretetre. Hiába van mobiltelefon, internet, itt van a világ a kezünkben, mégis magányosnak érezzük magunkat. Személytelenné vált az életünk. Rideg minden, és ez tükrözi a társadalmat, az emberek viselkedését.

– Tervezi, hogy kiad egy olyan albumot, amelyen csak saját szerzeményei kapnak helyet?

- Ez ihlettől és időtől is függ. Versenyfutás van az idővel, a piaccal, ugyanakkor nem nagyon szeretek kapkodni, megfontolt vagyok. A dalnak a lelkem mélyéről kell jönnie, ha megalkotom. A következő lemezre is egy kicsivel több időt szeretnék hagyni. Olyan albumot szeretnék, amely csak az én gondolataimat, érzéseimet tükrözi – a mostani nagylemezen a két saját számban is látható ez az irányvonal. Igényes és különleges albumot szeretnék készíteni. Keresem azt az ösvényt, amelyen el tudok indulni, de hosszú még az út.
Hrecska Renáta