Kerekes: A színész effektíve a haláláig hülye

Kerekes Józsefet a szakma egy része elítélte, mert vállalta, hogy a Vacsoracsata narrátora lesz. Szerinte csak az mondott volna nemet a felkérésre, akit foglalkoztat a magyar filmipar vagy mélyművész, és szorosabbra tudja húzni a nadrágszíjat. A színésznek mindig örülnek, ha megjelenik egy-egy szinkrontanfolyamon, mert a Szamárral azonosítják. Kerekes viszont nem boldog attól a ténytől, hogy civilekkel elhitetik, egy hónap alatt szinkronszínésszé válhatnak.

A filmnézés világrekordját akarja megdönteni tizenöt fiatal a Cinema Csepel egyik termében március 4-től. Az Animánia Mozimaraton elnevezésű Guiness-kísérlet az eddigiektől annyiban tér el, hogy kizárólag animációs alkotásokat néznek az önként jelentkezők. Miért ön lett a kísérlet fővédnöke, arca?

A felkérést konkrétan az eddigi munkám elismerésének tartom. Az öngyilkosjelölteknek nagyon drukkolok. Én a megnyitón megjelenek majd, illetve maradok még pár órát, esetleg rájuk nézek időnként. Nem leszek végig velük, de nem kell félni, vigyáznak rájuk az orvosok.

Cserébe a Vacsoracsata narrátoraként nap mint nap halljuk. Nem tartott attól, hogy a szakma emiatt ferde szemmel fog önre tekinteni, vagy ez nem számított, hiszen egy biztos kereseti lehetőséget senki nem dob el magától?

Ha nagyon leegyszerűsítem, az utóbbi. Van egy értelmiségi réteg, aki mélyen lenézi. Én nem szeretném véleményezni, mert csinálom. Másfelől baromi furcsa, mert csomó ember jön, és örül annak, hogy ezt vállaltam, és hall engem. Egyébként nincs olyan sok munkája ma a magyar színészeknek. Természetesen neveket nem fogok mondani, de ha azt a húsz-huszonöt embert kérdezik meg, akik rendszeresen játszhatnak magyar filmekben, akkor ők valószínűleg könnyen megtehetik, hogy azt mondják egyenes derékkal, mély meggyőződéssel: ilyet nem vállalok. Nem mindenkinek adatik meg, hogy ilyen munkája legyen. A filmekkel ki tudják termelni a csekkekre valót. Becsülöm azokat az embereket, akik ezen felül tudnak emelkedni, mert vannak elveik, és meg tudnak húzni egy határt, inkább nem esznek, vagy szorosabbra húzzák a nadrágszíjat. Hogy árnyaljam a képet, én erre nem tudtam nemet mondani. Nem vagyok annyira mélyművész. A hangomat adom a Vacsoracsatához. Nem politizálok. A munkát élvezem, hetente egyszer bemegyek, és a saját egyéniségemhez passzítom.
 

Nem gondoltam, hogy ekkora az ellenállás a szakma részéről.

Fáy Miklós annak idején megkérdezte XY-tól: miért vállalt el egy Balázs kabarét? Azt mondom, a kérdést könnyű feltenni, de nehéz rá válaszolni. Amíg a színházban egy este látnak százötvenen, addig a televízióban majdnem egymillióan. Ha az ember színész, halvány nyomot szeretne hagyni maga után, szeretné, ha az emberek tudnák, van. Ez egy exhibicionista pálya. Hasmenéssel nem kerülnék címlapra, azzal nem értek egyet.

Az utóbbi tíz évben mennyire hígult fel a szinkronszakma?

Nagyon felhígult. Mindenféle tanfolyamok vannak, ahol a civilekkel elhitetik, ha elvégeznek egy egy hónapos gyorstalpalót, akkor szinkronszínészek lesznek. Ez viszont nem igaz. Ha onnan kikerül esetleg egy tehetségesebb ember, az nem a tanfolyam dicsősége, hanem ab ovo van hozzá érzéke.

Mi okozza a legnagyobb problémát?

Hogy felgyorsult a világ. Mikor én kezdtem a szinkront, akkor egy szinkrondramaturgnak egy hónapja volt, hogy lefordítson egy filmet. Úgy is dolgoztak. Egy nagyfilmet egy hétig csináltak. Az idő sokat számít. Ma egy nagyfilm, egy nap. Füles fel, és csinálni kell. Reggel nyolckor odaáll az ember, és este kilencig végeznie kell. A szöveget fél perccel előtte kapjuk meg. Régen még színészvetítés is volt, szinkrontolmáccsal. Egyben levetítették a filmet. Amikor elkezdték szinkronizálni, tudták, min dolgoznak.
 

Egy tanfolyamot végzett ember hogyan tud csípőből leszinkronizálni egy filmet?

Lehet, hogy nem tudja elhinni, de vannak olyan stúdiók, ahol ez megtörténik. Erősen romlik a magyar szinkron. Egyre kevesebb nagy színészt hallani. Amikor gyerek voltam, rengetegen szinkronizáltak, akiket jó volt hallgatni. Ritmus és koncentráció kérdése, no meg a jó beszélőkéjé. Dolgoztam olyan kollégákkal, akik szinkronban voltak, a beszélőkéjük is rendben volt, de az a valami hiányzott belőlük, amitől életre kelt volna a figura. Egyszer-egyszer elhívtak szinkroniskolába, és örültek, hogy ott van a Szamár. Akkor próbáltam mondani a hallgatóknak, hogy a karakter benne van a pasas szemében, ahhoz kell idomulni. Nekem játék a szinkron, egy rapid sakkverseny. Szeretem, megy is, ez ugyanis adottság kérdése.

Nem jelentene könnyebbséget, ha profi szinkronszínészek tanítanának az ilyen iskolákban?

Sok minden tanítható, de van a nem ismert tartomány. Ha az a plusz nincs, akkor nem lehet mit tenni. Huszonnégy éve vagyok a pályán. Csak a saját kárán tanul az ember. Nem véletlenül volt korábban, hogy kötelező volt elmenni vidékre egy-két évet játszani. Ott egy fiatal színész kipróbálhatta magát mindenfélében. Megtudhatta, egy-egy poén miért nem jön át, elcsípte-e a közönséget, magával tudta-e vinni vagy sem. Azt gondolom, a mai világ nem kedvez a szakmánknak. Most nem feltétlenül a művészet a legfontosabb. Érződik, hogy válság van. Ritkul a nézőszám, de még vannak. Vannak gondok, de még mindig vagyunk. Ez egy se vele, se nélküle szakma. Mikor azt kérdezik: miért nem mész a színház üdülőjébe nyáron? Egész évben nézem a kollégáimat, még napozás közben is őket hallgassam? Dehogy! Ha nincsenek, akkor meg hiányoznak. Ez egy ilyen hülye, óvodás szakma. Az ember itt effektíve a haláláig hülye. Mit mondjak, amíg bírjuk, és fel tudunk menni a színpadra, csináljuk.