Tabáni István: Volt egy pillanat az életemben, amikor azt éreztem, vége

...

• Egy régi Szabó István-filmben van a jelenet: filmforgatás a filmben, Bálint András megy a fogolykísérők között, amikor azt mondják, pillanat, maga ott öltözzön át, kevés a rab, álljon inkább közéjük. Egy perc, és megváltozik a világ, más ruha, más szerep. Körülbelül ezt élem át. Egy hónapja még összehúzott szemű zsűritagként néztem a magasból, hogyan is énekel a teremőr, mindannyiunk teremőre, Tabáni István, most meg figyelmes újságíróként várom a válaszait. Helyére zökkent a világ. És át se kellett öltözni hozzá.

  
  

   – István, kellett ez neked?

   

  – Megmondom, mire gondolok: amíg ültünk a zsűriben, Hernádi Judit azt súgta oda, hogy téged zavar a siker, neked könnyebb veszíteni, mint nyerni.

  – Szerintem veszíteni senki nem szeret. És a kudarcok, amelyek értek az életben, szépen rombolták az önbizalmamat.

  – Óriási mennyiségű kudarc volt?

  – Volt elég. És azt nehezebb elviselni. A sikerhez is hozzá kell szokni, de azért könnyebb.

  – Mennyi lehetőséget adtál még magadnak? Ha most is kihullottál volna a selejtezőben, mentél volna tovább? Mennyire türelmes az ember a saját sikertelenségével szemben?

  – Én nagyon türelmes voltam. Bíztam, hogy előbb vagy utóbb történik valami, és azért sem adtam fel. Volt egy pillanat az életben, amikor azt éreztem, hogy kész, vége…

  – És?

  – Aztán meggyőztem magam, hogy folytatni kell.

  – Közben elmentél a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeumba termet őrizni. Én jártam ott, megnézegettem a mütyüröket, nem voltunk valami sokan, de őszintén szólva nem emlékszem rád. Mindenesetre az még múzeumnak is eldugott hely.

  – Elbújtam. Aztán piszkálni kezdett a lelkiismeret, hogy mennem kell, nem szabad föladni az álmokat. A reményt. És rávettem magam, hogy jó, akkor elindulok.

  – Igazából téged az éneklés izgatott, vagy a megmutatkozás?

  – Érdekes, mert a megmutatkozás vágya valahogy mindig bennem volt. Arra készültem, hogy rajzolni fogok, festőművész leszek, vagy grafikus, az ének csak jött vele együtt.

  – Hogyhogy jött vele együtt? Van a világban rengeteg festőművész és grafikus, akik egyáltalán nem énekelnek színpadon.

  – De nekem segített. Az éneklés ahhoz kellett, hogy le tudjam vetkőzni a gátlásaimat az emberek előtt.

  – Énekterápia? És mikor jöttél rá, hogy emberek előtt akarsz énekelni?

  – Olyan három-négy éve.

  – Ennyire friss a gondolat?

  – Igen, igen. Soha nem mertem kiállni a nyilvánosság elé, visszahúzódó voltam, talán ezért is rajzoltam. Az olyan magányos dolog, csak a képeim beszélnek.

  – Az éneklés is magányos dolog, nem?

  – De az érzéseket mégis közvetlenebbül adja át az ember. Az alkotás, ez meg előadó művészet. Bár a zenében is érdekel az alkotás.

  – Tanultál zenét? Mert tisztán énekelsz, nem úgy, mint egy amatőr.

  – Hegedűórákra jártam, de énekre soha.

  – Mígnem eljött a megvilágosodás?

  – Úgy rám tört, hogy szeretném megmutatni magamat, ami bennem van, az érzelmeket, és az ének erre tökéletesen alkalmas.

  – Mi volt ehhez az első lépés?

  – Egy baráti társasággal kezdtünk el zenélni Csepelen, egy pubban léptünk föl.

  – Ki kezdte? Odamentél hozzájuk, hogy te szeretnél lenni az énekes, vagy ők mondták, hogy neked van hangod, gyere el?

  – Van itt Csepelen egy református gyülekezet, és elmentünk kirándulni, ott jött a szokásos ötlet, volt egy gitár, én elkezdtem énekelni, megkérdezték, hogy miért nem járunk össze többször, és elindult valami.

  – Akkor neked teljesen képzetlen a hangod?

  – Teljesen.

  – És most már nem is fogsz elkezdeni énektanárhoz járni?

  – Több emberrel beszéltem erről, hogy hol találnék megfelelő énektanárt, és van, aki azt mondta, keresni kell, mások meg azt, hogy óvatos legyek, mert esetleg elrontanak.

  – Egyébként is tele vagy most jó tanácsokkal, nem?

  – Sokan mondják, hogy mit kell csinálni, hova kell menni, meg nehogy elhibázzam, nehogy megváltozzak, vagy, hogy igen, változzak meg… Elég nehéz. De bízom a lelkiismeretemben, hogy megmondja majd, mi az, ami jó nekem.

  – És mi van, ha megmondja? Mi van, ha szól, hogy rossz úton jársz, mégsem ez a te utad?

  – Nem tudom.

  – Mi most a víziód az elkövetkező egy évről?

  – Szeretném most ezt csinálni. Énekelni. Ugyanakkor a rajzolást sem akarom abbahagyni, mert úgy érzem, hogy az is fontos számomra.

  – Az éneklésben mi a folytatás? Te nem vagy szerző, kellenek melléd háttéremberek, ha tetszik, ha nem, ha valóban magadat akarod megmutatni, kénytelen vagy valakivel szövetkezni, különben mindig más dalait énekelheted csak.

  István válaszát és az interjú második felét az e heti Nők Lapjában olvashatjátok!