Edita Gruberova minden szempontból jobb királynő, mint Vásáry André. Meg hát, mondjuk, jó hangmagasságban is el tudja énekelni az áriát, ami nem egy mellékes szempont. Meg lehet hallgatni egyébként a valaha készült legjobb Varázsfuvola-felvételen (vezényel Fricsay Ferenc) is éneklő Rita Streichet, hátborzongatóan zseniális.

Vásáry André tehát ezen a pályán labdába sem rúg, de mi a helyzet a rendes kontratenorok között? Arról már volt szó, hányféle hangfekvés létezik, és mutattam példát magas hangon éneklő férfira is, úgyhogy a Quart rendszeres olvasóit egészen biztosan nem érte meglepetésként, hogy ilyesmi létezik. A szélesebb közönség viszont nyilván most találkozott először ezzel az énektechnikával, és a "kiscsillag" népszerűségének jó része is ennek tulajdonítható: ami ismeretlen, új, egzotikus, az mindig népszerű, ahogyan régen a szakállas nőket is megbámulták a vándorcirkuszokban. Ez a hatás majd elmúlik.

Egyelőre persze mindenki lelkes, a műsorról szóló beszámolókban, amatőr és félamatőr kritikákban Vásáry Andrét profinak, vagy legalábbis félprofinak nevezik, kifejtik, hogy a világon legfeljebb 3-4 férfiszoprán létezik, és hogy a magyar versenyzőnek nem is biztos, hogy etikus volt teljesen amatőr mezőnyben indulni. Nos. Honlapja szerint Vásáry a Boston Conservatory egy meg nem nevezett tanárjához járt éneket tanulni. Ennek igazságtartalmáról meggyőződni nehéz. Az valószínű, hogy nem minden képzettség nélkül kezdett el férfiszopránt énekelni, viszont a döntők során több olyan megnyilvánulása is volt, ami nem komoly, profi képzésről árulkodik, például saját bevallása szerint még soha nem énekelt duettet.

A férfiszopránok és férfialtok egyébként valóban nem olyan gyakoriak, de azért 3-4-nél nagyságrendekkel több professzionális énekest lehet találni ezekben a kategóriákban is. Jellemzően egyébként barokk és reneszánsz darabokban szoktak feltűnni, a későbbi művek szoprán szólamai már egyértelműen női énekesekre íródtak, a férfiszoprán hangszín idegen tőlük.

Számos példát lehet mondani, kezdjük mindjárt a szakma nagy öregjével, Mark és Alfred Dellerrel, akik klasszikus, vidám angol uraknak néznek ki, azonban férfialt hangon énekelnek. Nincs ebben semmi különös:

A videón látszik, hogy elég régi, a "magas hangon éneklő férfi" jelenség újdonságtartalmát ez már önmagában cáfolja, és itt rögtön két példát is láttunk, hogy hogyan lehet képzett, egészséges, szép hangon kontratenor fekvésben énekelni.

Ugyanezt a vonalat képviseli Nicholas Clapton is, aki egy becsületes rókavadászatban megőszült angol nemes benyomását kelti, ráadásul elég sokat tartózkodik Magyarországon, aki akar, egészen biztosan jelentkezhet hozzá mesterkurzusra. A fiatalabb generáció is aktív, klasszikus koncert-felvételen láthatjuk Michael Chance-t az egyik leghíresebb Bach-áriában:

De persze a komolyzenei előadásmód, a komolyzenészek fellépésének, stílusának változása nem áll meg. Ma már egyre több fiatal művész van, aki a zenei minőségből nem enged, ugyanakkor megjelenésében, stílusában, viselkedésében elüt a hagyományos "fajsúlyos művész" sztereotípiájától: divatos, sőt, szexi. A kortárs mezőnyben zenészként magasan és egyértelműen legjobb Andreas Scholl, esetleg Philippe Jaroussky vagy Derek Lee Ragin megjelenését valószínűleg még a kényes ízlésűek is elismeréssel nyugtáznák, miközben korunk legjobb énekesei között vannak (és adott esetben képesek mindenféle színpadi tevékenységet végezni, nemcsak állni és nézni előre):

Ezekből a példákból látható, hogy Vásáry André technikai tudása, énekhangja korántsem egyedülálló, korántsem kiemelkedő, sőt, igen komoly gyakorlásra van még szükség ahhoz, hogy az előbbi példákkal egy szinten lehessen emlegetni, hogy az imént felsoroltakhoz hasonló komoly fellépési lehetőségeket kapjon. Nem mondom, hogy képtelen volna megtenni, de a Csillag születik című tévéműsor nem ebbe az irányba visz, az egészen biztos.

A tévésiker másik összetevője a műsorszámokat választó szerkesztőknek köszönhető, a magát klasszikusnak álcázó liftzene, a crossover mindig jó húzás: könnyen előadható (még szöveg sem mindig kell hozzá, elég zümmögni), dallamos, de nem kell különösebben emészteni hallgatás közben, mégis a magas műveltség érzetét adja. Körülbelül úgy működik, ahogy a tévés vetélkedők százforintos kérdései, amikre mindenki tudja a választ – ott sem az a lényeg, hogy a játékos hogyan teljesít, hanem az, hogy a nézők magukban nyugtázzák: na, ezt még ők is megoldották volna.

Épp ezért volt a verseny szempontjából (is) buta választás a Bosszúária a döntőben. Ez a darab olyan technikai felkészültséget igényel, amilyennek Vásáry André még a közelében sincs, ezt már hallottuk, a darab pedig nem valami potenciális szavazók milliói által ismert, közös emlékeket megmozgató, a tömegek ízlésvilágába belegyökerezett alkotás, ami miatt ezrek rohannának szavazni.

Megfelelő műsorválasztással viszont tömegsztár lehetne, a posztmodern Lagzi Lajcsi, ehhez nem kell túlzottan igényes zenei munka és kidolgozott színpadi jelenlét sem. Nem szégyen az ilyesmi, de nem is szabad a komolyzene publikus terjesztésének tekinteni, se kultúrmissziónak, és nem szabad csodálkozni azon sem, hogy aki ezt az utat választja, azelőtt a hagyományos komolyzenei koncerttermek általában bezárulnak.

A harmadik lehetőség a tisztességes popkarrier, saját számokkal, saját egyéniséggel, kidolgozott színpadi gesztusokkal, mindenfélével, de ez legalább annyi munkát igényel, mint a komolyzenei pályafutás, és csak a magyar közönségre alapozva ebből sem lehet megélni, ezzel is ki kellene állni a nemzetközi színtérre. És olyan elődök mellé kellene felnőni (és hozzájuk képest újdonságot hozni), mint például Klaus Nomi:

A választás Vásáry André dolga, illetve fogalmazzunk úgy, hogy még van választása, de az, hogy a Csillag születikkel próbálkozott befutni, sok jót nem ígér.