Nem feltétlenül a Mikulásra kell gyanakodni mostanság, ha elhagyott könyvet találunk egy parkban, a vonaton vagy bevásárlóközpont pihenőhelyén, sőt egyáltalán nem biztos az sem, hogy véletlenül veszítették el. Mindenekelőtt üssük fel a kötetet a címlapnál vagy a hátsó borító belső oldalán, és ha beleragasztott logót találunk, rajta pálcikalábakon futkározó vigyori könyvvel, akkor biztosak lehetünk benne, hogy nemsokára megtaláljuk hozzá a szöveget is, amely valahogy így szól:
"Utazó könyv vagyok! Nem hagytak el. Azért utazom, hogy kapcsolatokat teremtsek. Olvass el, és hagyd, hogy mások is megtaláljanak!"
A nemzetközi könyvelvesztő mozgalom az ezredfordulót követően szerveződött, és neve hamarosan az Oxford szótárba is bekerült: bookcrossing. Egy amerikai pár, Ron és Kaori fejéből pattan ki az ötlet, amikor tapasztalták, mekkora sikert arat, hogy bankjegyek vagy egyszer használatos fényképezőgépek útját követik nyomon egykori birtoklóik. A szoba falát beborító könyvespolc előtt beszélgettek erről, s eszükbe villant, lenne itt még valami, amit hasznos volna elhagyni, mert nem csak elkölteni vagy elkattintani lehet, hanem elolvasni is.
A mozgalom magyar változata Veszíts el egy könyvet néven válik egyre népszerűbbé az orosházi Justh Zsigmond Városi Könyvtár egyik olvasója, Lakner Pálné kezdeményezése nyomán. A program a
veszitsel.konyvtar.hu oldalon érhető el közvetlenül.
A játék egyszerű: keressünk egy olyan könyvet, amelyről azt gondoljuk, hogy más is örömmel belefeledkezne, aztán menjünk föl a www.konyv.hu oldalra, ahonnét regisztráció után letölthetjük a kötetbe beragasztandó szöveget és matricát. Persze kézzel is írhatjuk az üzenetet. Aztán hagyjuk ott a könyvet egy forgalmas helyen, most, télvíz idején talán inkább csapadék- vagy fagymentes fedett területen, orvosi vagy ügyfélszolgálati váróteremben, iskola ablakpárkányán, a menzán, közlekedési eszközön, kávézóban, a kedvenc kocsmánk pultján vagy bevásárlóközpontban. A honlapról letöltött matricán azonosító kód található, amelynek felhasználásával rögzíthetjük, hol, mikor, milyen kötetet "veszítettünk el". Aki megtalálja a szándékosan elhagyott könyvet, ugyancsak belép a rendszerbe, és ha elolvasta a művet, ő is továbbadja. Akkor is ezt illik tennie, ha nem volt kedve hozzá, hogy megismerkedjék az alkotás tartalmával. Ezáltal a könyv elindul vándorútjára.
A beiratkozott olvasója ötletét mozgalommá bővítő orosházi könyvtár munkatársa, Buzai Csaba elmondta, hogy a kezdeményezés óta eltelt bő másfél évben országszerte több mint ezer könyvet hagytak el szándékosan. Nem jellemző, hogy a legfrissebb termésből válogatnak, inkább a jól bevált kedvencek közül az egyéni olvasói ízlés szerint. A kis hercegből, Cuelho, Rejtő Jenő és Vámos Miklós köteteiből több is kószál valamerre. A könyvek nagyobbik része tényleg elvész, vagy legalábbis nem érkezik visszajelzés a megtalálásáról. Körülbelül hatoduk további sorsáról azonban naprakészen tájékozottak a szándékos könyvelvesztés elindítói.
A legmesszebbre Kiss Ottó dedikált Javrik könyve jutott, amelyet az erre felkért orosházi könyvtárosok Kecskeméten hagytak el, ott éppen egy Franciaországba induló olvasó találta meg, aki azt gondolhatta, jó lesz útitársnak a kötet. Ő Párizsban veszítette el a Diadalív múzeumtermében. Biztosan sok helybeli ment el az árván heverő, számukra érthetetlen nyelven írt könyv mellett, mire egy magyar származású ember magához vette, és hazavitte - Ausztráliába.
Iskolák is bekapcsolódtak a játékba, a szabályokon kicsit módosítva házon belül tették le itt-ott a másnak szánt könyveket. A kecskeméti Waldorf Iskola pedig könyvelhagyó napot szervezett, városszerte ötven kötetet helyeztek el forgalmas területeken. A határainkon túli magyarlakta településekre is átterjedt a mozgalom: Ukrajna és Szlovákia több településére, Székelyudvarhelyre, Gyergyószentmiklósra, a vajdasági Topolyára. Az akció egyéves évfordulójára dedikált köteteket ajánlott fel Kiss Ottó, Mácsai Pál, Rácz Péter, Serdián Miklós György, Vámos Miklós, Verasztó Antal és Závada Pál, továbbá egy zenei CD-t a dalszövegíró Horváth Attila.
A kezdeményezés egyik mozgatórugója, Buzai Csaba az év ifjú könyvtárosa elismerés birtokosa. Mint megtudtam tőle, még a könyvelvesztés népszerűsítése előtt kapta a kitüntető címet, azért, mert elősegítette az olvasókkal való újszerű kapcsolattartást: az orosházi városi könyvtár volt az első bibliotéka, amely blogot üzemeltetett.
Az internetes naplóírás a könyvelhagyó oldalon is népszerű. Ilyesfajta lelkendezéseket lehet olvasni a vélemények között: "Ma, mint egy eszeveszett gyerek, izgalommal telve, érdekes félmosollyal az arcomon, elhagytam életem első könyvét. Én nem nyomtattam az oldalt, hanem kézzel írtam, nekem így jobban tetszik, valahogy személyesebb a személytelenségben"; "Csodálatos érzés volt! Mikor leszálltam a Hévről, egy srác megkérdezte, hogy nem enyém-e a könyv. Én csak annyit tudtam mondani, hogy most már nem…"; "Óh, minek írtad le előre, hol hagyod a könyvet, mert most kénytelen leszek mindent félretéve odarohanni"; "Olyan jóízűen "nyihogtok" ezeken a könyveken, hogy kénytelen leszek a könyvtárunkban utánuk nézni".
A felszabadult csevegéseket és könyves élménybeszámolókat böngészve a könyv mint információhordozó sorsán kezdtem töprengeni. Évtizedek óta riogatnak bennünket azzal, hogy ez a nyomtatás feltalálása óta köztünk élő kultúraközvetítő, szinte kultikus tárgy kimegy a divatból. Nos, a könyvnek most sikerült bebizonyítania: túl azon, hogy terjeszti az ismereteket és szórakoztat, remek eszköz arra is, hogy összekapcsolja a világban egymástól távol forgolódó embereket.