Fáy Miklós a Csillag születikről - 168 óra online - 2009. december 18.

  2009.12.19. 11:28

 

Valahogy rögtön éreztem, miről van szó, hanem azért odakerekeztem hozzá, dehogy, miért lennék, de ő csak mondta, hogy mert úgy beszélek velük, mint ha kész művészek lennének. De hát annak készülnek. Nem, nem, ezek gyerekek (öcsém). Milyen gyerekek, a Tabáni harmincegy éves. Nem a Tabánit mondom, hanem azt a kis gitáros srácot, tizenhét éves, és te úgy beszélsz velük (öcsém), mint ha...

Zöldre váltott a lámpa. Taposni kezdtem a pedált, szokatlanul meleg volt, sütött a nap, de már nem fütyültem annyira. Nem az a kérdés, hogy „hát kellett ez nekem?”, mert kellett. Valamiért kellett, és valamire jó lesz, ha másra nem, erre a cikkre. De az mégis fontos kérdés, hogy mit csinálok, és miért.

Ami nem is bonyolult kérdés, zsűritag vagyok egy televíziós tehetségkutatóban, amely teljesen televíziós, ennek megfelelően nem teljesen tehetségkutató.

Van némi ellentmondás a televíziós érdek és a zsűri feladata között, nekik műsor kell, nekünk tisztességgel kell végezni a feladatot, de a kettő nem esik feltétlenül egybe. A legfeltűnőbb különbség a selejtezőkben van, ahol a tévének szórakoztatni kell a nézőket, és jelezni azt is, mekkora volt a merítés, így a visszahívottak közé bekerültek olyanok is, akiknél egyértelmű volt, hogy nem jutnak tovább. Ezt lehetett tudni előre, az ember elfogadta a feltételeket, nem volt túlságosan nehéz feladat, világos volt, kiket szánnak továbbjutónak a behívottak közül, a zsűri valóságos játéktere húsz százalék alatt maradt.

Nem vád, és nem melldöngetés. Enynyi kellett nekünk is, hogy megszokjuk egymást, megérezzük, milyen valakit vagy valakinek a produkcióját (a kettő sokszor egybeesik) szemtől szembe értékelni, ha kétes dolog is biztos kiesőket érdeklődő arccal zsűrizni, az egész nem áll messze a valóságos helyzettől: ezek az emberek valóban elindultak a versenyen.

Időnként azt érzem, hogy mindez jobb is, mint képzeltem, vannak szép, kerek, kiesésre való, mégis értelmes produkciók. Az ember, aki egyszerre két pohár sört ivott meg, és hiába lehetett tudni, hogy ez egyszerű kocsmai produkció – van, aki öt pohárral is meg tudja csinálni –, mégis jó jelenség volt a szép, bajuszos arcával, a produkció szokatlan és továbbfejleszthetetlen, de kompakt volt, bejött, ivott, kiment, elmondta, hogy alkoholmentes a söre, nem éreztem semmi megalázót a helyzetben. Élénken emlékszem még Balkay Lászlóra, akiről nem lehetett tudni, hogy a néhai színész öccse, énekelt és rajzolt egy különös segítővel az oldalán, most is eszembe jut a szám, A Naphegy téri motorkirály.

És vannak kínos jelenetek, Józsi bácsi, a tenor, ő sajnos az én lelkemen szárad, nyilván csak rossz beidegződés, hogy az opera komoly dolog, és aki idétlenül énekel, azt erős szavakkal kell lebeszélni erről a tevékenységről. Remélem, már megbocsátott. Voltak pillanatok, amelyek szörnyen kínossá válhattak volna, de megúsztuk. A nagyothalló szájharmonikás könnyen válhatott volna bohóccá, és tényleg csak a szerencsét áldhatjuk, hogy nem ez történt, inkább csak báj volt benne, annyi naiv tisztaság a bátyóban, amennyin nem fogott a vihogó közönség és a kaján zsűri sem.

Nem itt bizonytalanodtam el, hanem a harmadik elődöntőben. Összességében is a legrosszabb hangulatú adás volt, gyengék voltak a produkciók, gyenge volt a zsűri, mintha rosszkedvet sugároztunk volna, mintha egymást erősítettük volna abban, hogy jaj, mennyire rossz minőségűek a produkciók, mit keresünk mi itt egyáltalán. Igazán csak otthon szégyelltem el magam emiatt, amikor visszanéztem az adást, és láttam, mennyire dolgozik a két műsorvezető, hogy ne hatalmasodjon el ez a beteg kedély az egész estén, viccesek voltak, húztak a többiek helyett, megmentettek mindenkit. Valószínűleg azóta szeretem őket jobban az illendőnél (mármint a kritikusi illendőségnél).

Ördög Nóra tényleg teljesen fel tud oldódni a szerepben, ha bőg, nem azért bőg, hogy lássák, ha nevet, szívből nevet, zokszó nélkül veszi föl az előnytelen ruhákat is, aztán kapja a megjegyzéseket, hagyja, hogy elszabaduljon a fodrászi képzelet, majd legközelebb konzervatívabb lesz a frizurája, mondja, és megvonja a vállát. Stohl pedig tényleg tudja, hogyan kell ezt csinálni. Szól, hogy túl hosszú a szöveg, nagyon kell hadarni, hogy beleférjen tíz másodpercbe, de ha nem írják át, ő hadarja, mégis érthető minden szava. Keveset bakiznak, harmadikra mindig megvoltak az előre felvett anyagok is, ez nyilván egy speciális agyműködést igényel.

Tényleg nyilvánvaló, tényleg speciális. Láttam, ahogy egy valószínűtlenül hosszú felkonferálást Ördög Nóra végigmondott. A vezérlőből leszóltak, hogy rendben, köszönjük, majd egy perc múlva meggondolták, nem, mégis el kellene mondani újra. Csakhogy a „rendben” szó addigra már elhangzott, a szöveg törlődni kezdett a memóriából, és annyira nehéz lett volna újra előszedni az agy lomtárából, hogy végül megmaradtak az eredeti változatnál.

Mindenesetre ott, a harmadik elődöntőnél egyszerre elevenné vált a kérdés, amit nem tettem föl addig magamnak: mit keresek itt? Miért vállaltam el? Két választ szeretne elkerülni az ember. Az egyik az, hogy mert megfizettek érte, a másik az, hogy mert egy majom vagyok, aki szeretne televíziós showműsorokban szerepelni, és ez a kívánságom végre teljesült. Ma valahogy az első válasz szokott kevésbé kínos lenni, az ember ezzel mindent elintéz, kicsit úgy tesz, mint ha viccelne is, meg nem is szégyen ma már profinak lenni, zsoldosnak, aki azon az oldalon harcol, ahonnét a zsold jön.

Csak mégsem ennyire egyszerű a helyzet. Mert ha az lenne a kérdés, hogy vállaltam volna-e a feladatot akkor is, ha nem fizetnek, akkor arra is igen lenne a válasz. Általában is igyekszem csak olyan munkát végezni, amit ingyen is megtennék, most se volt másképp.

Akkor hát automatikusan a második számú elkerülendő válasz lép érvénybe? Lehet, meglehet, ki volna olyan biztos magában, hogy a majomságot elháríthatná egy legyintéssel? De az biztos, hogy akármelyik tévéshow-ba nem mentem volna el, ahogy eddig se tettem, ezután se fogom, ha nem is igényes, de válogatós majom vagyok, valami volt az ajánlatban, aminek nem akartam ellenállni.

Legalábbis eleinte. Mert az ember, persze, állandó tagadásban és dacban áll a kereskedelmi tévével. Én nem fogom, velem nem lehet. Nem fogom fölvenni a hülye ruháikat, nem illegetem magam ezüstflitteres zakóban, nem viselek kacsafarkfrizurát, nem kérek pirosítót az arcomra, nem veszek részt a kétes ügyeikben, nem fogok vicceseket mondani, nem vágok derűs arcot, nem bújok ki a bőrömből. És most itt ülök, a harmadik elődöntőben, a saját ingemben, és elmondhatom, hogy nem vágok derűs arcot, és főleg: egyáltalán nem mondok vicceseket. Lehetséges, hogy óriási erőfeszítésekkel akarom bebizonyítani, hogy nem akarok bebizonyítani semmit? Mert nem fog sikerülni.

Ha az ember benne van, akkor benne van. Ezt a tanulságot sikerült akkor levonnom, és utána valahogy már minden könnyebben is ment.

Két hét múlva mentem az utcán, egy fekete ruhás, kucsmás asszony rám mosolygott, én visszamosolyogtam, mire ő megállt, és azt mondta: nehéz, ugye? Micsoda, kérdeztem vissza. Hát, ez a népszerűség. Miért lenne nehéz, ő meg csak ment tovább, hogy akkor jó. Tényleg nem nehéz, ha rám köszönnek, visszaköszönök, ha mosolyognak, visszamosolygok, ha kérdeznek, válaszolok, ha autogramot kérnek, adok, bár mókás arra gondolni, hogy három hónap múlva már nagyon kell gondolkodnia az aláírásgyűjtőnek, hogy ez vajon kinek a kézírása. Biztos, hogy könnyebbséget jelent, hogy látni az egésznek a végét. A zsűrizés nem életpálya.

Néha azért kötelesség. Mert eddig, ha éjszaka, zuhogó esőben kakilt a kutya, és nem volt a zsebben semmi papír vagy nejlon, az ember könnyen odébbállt. Gyorsan, gyorsan, gyerünk arrébb, úgyis elmossa a víz reggelre. Ezt sajnos most már nem engedhetem meg magamnak. Valaki esetleg néz, és megjegyzi magának. De ha a Csillag születik vezetett rá arra, hogy felelős ebtartó legyek – már megérte.