Interjú Tabáni István Csillag Születik versenyzővel

Hírek |

vélemények a lap alján (14 vélemény)

Tabáni István képei

„Szeretnék csak adni, csak adni, amíg lehet…”
(Tabáni István)

„Mi pedig csak kapni, csak kapni, amíg lehet…”
(AngeL)

Valahogy azt várom tőle, hogy helyre tegyen bennem bizonyos dolgokat. Tőletek pedig azt, hogy ne értsetek feltétlenül félre. Ezúttal Csepelről jelentkezem, ami, mint tudjuk, egy sziget. Jó hideg sziget.
— Szia István! Annyira fázom, hogy ott tartok, üljünk be bárhová!
— Dehát te mondtad, hogy a pláza az nem jó, mert lépten-nyomon fel fognak ismerni.
— Engem? Az nem baj.
— Nem. Engem.
— Ja? Na, látod, ez már nagyobb baj!
A forró tea átmelegít. Az hűt le, hogy tízperces kazit hoztam. Nem baj, majd titkárnőset játszom.
— Elkezdtek hullani a csillagok. Megérint?
— A kezdetek kezdetén próbáltam függetleníteni magam érzelmileg a többiektől, de nem sikerült. Meg akartam óvni magam attól, hogy érzékenyen érintsen ez a helyzet.
— Akarsz beszélni a szombatról? Úgy értem, arról a szombatról?
— Persze, beszélhetünk róla. Amit a dal végén láttál, egy olyan folyamat vége volt, ami már akkor elkezdődött bennem, amikor a felvezető kisfilmemben megpillantottam az unokahúgomat… A gyerekek olyan tiszták… Szóval már akkor kezdett dolgozni bennem ez a hangulat. Aztán elkezdődött a dal. Soha életemben nem küzdöttem még ennyire minden egyes hangért.
— Akkor azért éreztem azt a különös remegést a hangodban már az első pillanattól kezdve.
— A dal végére aztán lehullott a bilincs a szívemről. Megkönnyebbültem… Felszabadultam… Ezeket az érzéseket nagyon nehéz leírni.
— Kiknek énekeltél aznap este? A Zsűrinek? A Tháliának? A nézőknek?
— Az embereknek. Mindenkinek, aki érzi azt, amit ki akarok fejezni. Éneklés közben egy darabot kitépek magamból, és odadobom az embereknek. Szerintem a zene az egyik legcsodálatosabb művészeti ág. Gyógyítani és szórakoztatni – mindkettőre képes.
— Kellenek ehhez kellékek?
— Értem a kérdést. A zenének nem az értelmet, hanem a szívet kell meggyőznie. Én megpróbálom bebizonyítani, hogy ehhez nincs szükség flitteres zakóra. Képzeld el, mi lenne, ha a Csillag születik egy rádióműsor lenne? Vagy ha becsuknád a szemed. Akkor vajon neked mi jönne át mindabból, ami ott zajlik? Tudod, én nem akarok sztárallűrökkel élni. Megy kellékek nélkül is.
— Mit érzel, amikor a színpadon állsz? – kérdezem tőle.
Katt. A diktafon eddig bírta. Mostantól az én felelősségem, hogy megfelelőképp adjam vissza a szavait. Nehéz ügy, pedig szépen beszél és őszintén. Nyílt és nagyon természetes. A teám már rég elfogyott, de valami mégis melegít.
— A színpadon jobb emberré válok – kezdi, ám a folytatás elmarad, mert megpillantja egy ismerősét, akit már rég nem látott.
Udvariasan elnézést kér, és öt perc szünetet. Természetesen elengedem, úgyis el vagyok maradva a jegyzeteléssel. Tudom, hogy nem illik hallgatózni, de a fülemnek nem mondhatok állj-t, mert vájt, úgyhogy csak-csak elcsípek egy-két szót:
— Szia, István! Nem tudom, meg merjelek-e még egyáltalán szólítani…
Szerintem nyugodtan. Hiszen még velem is szóba állt.
Vadul írok. Kezdek belejönni a szerepembe. Kitaláltam egy jó kérdést, már alig várom, hogy elsüssem. A hangszórókból a Boney M: Sunny című dala szól, ami jobban tetszene, ha történetesen Viktor énekelné.
— Hol hagytuk abba? Ja, igen. Szóval sokszor felteszem magamnak azt a kérdést, hogy meg tudom-e szolgálni az emberek bizalmát úgy, hogy nem élek vissza vele… úgy értem, hogy nem fognak-e csalódni bennem?
— Szerintem a legkeményebb kritikus maga a közönség. De az emberek ösztönösen megérzik az igaz dolgokat. Úgyhogy neked nincs mitől tartanod.
Emlékszem az első telefonbeszélgetésünkre. Ő volt az, aki sokáig fel se vette a telefont. Már réges-rég lemondtam róla, mikor meglepő módon ő hívott vissza. Akkor mondta el, hogy minden forduló előtt fél. Emlékszem, akkor azzal nyugtattam:
— Persze hogy félsz. Hisz nem vagyunk istenek.
Most valahogy szóba kerül újra ez a téma.
— Szoktam néha imádkozni. – mondja.
— Gondolom nem profán dolgokért.
— Nem, persze. Az előző forduló előtt például azért imádkoztam, hogy továbbjussak, és így legközelebb elénekelhessem az embereknek azt a Padlás-dalt. Mindig újabb és újabb célokat tűzök ki magam elé. Van egy kérdés, amit sokszor felteszek magamnak: képes vagyok-e rá? Csak akkor nyugszom meg, ha én és a környezetem is azt mondja:
— István, megcsináltad.
Erre írta egyszer nekem valaki, hogy a művész perpetuum mobilé-ja az a bizonyos örökös elégedetlenség.
Az iwiw-en őt is lecsekkoltam. Tudom, hogy fest. Feltétlenül érinteni akarom ezt a témát is.
— Fel tudsz állítani egyfajta fontossági sorrendet a zene és a festés között?
— Egy biztos: nálam a rajz volt előbb, de ez nem az a fontossági sorrend, amire te gondolsz.
— Mit festesz legszívesebben?
— Talán tájképeket.
— Mert egyfajta nyugalom árad ezekből?
— Nem, inkább azért, mert egy jó tájkép nyomán furcsa érzés keríti hatalmába az embert. Azt érzi, hogy valójában nem más, mint kicsinyke porszem a világban.
— A zenekarokaz.hu oldalon sok tisztelőd és rajongód biztosít téged hétről-hétre arról, hogy számára te vagy a Csillag. Sokszor írnak bátorító sorokat is. Ne félj, legyen önbizalmad, ilyesmiket. Szerinted a szerénység és az önbizalom kiütik egymást?
— Tudom, hogy lehetne több önbizalmam…
— Figyelj, István, te milyen énekes vagy? Jó? Jól énekelsz?
— Igen.
— Nahát akkor meg! Szerintem neked van önbizalmad. És emellett még szerény is vagy.
Köszönjük Angelnek az értékes hozzászólást. Kezdek megint kiesni a szerepemből, vagy épp visszazuhanni abba. Olyanokat kérdezek Istvántól, hogy ha újjászületne, milyen állat és növény lenne legszívesebben? Az ilyen kérdésekre mondaná azt a Hernádi, amit az egyik meglepő produkcióra mondott volt még az elején: „Hát én erre csak azt tudom mondani, hogy ilyet én még nem hallottam.”
István egy ideig gondolkodik, aztán nevetni kezd. Hogy oldjam az oldott hangulatot, elmesélem neki, hogy én pipacs lennék. Persze hosszan taglalom, hogy miért. Képzeljétek, átjön neki! Türelmesen hallgatja végig a BB-okfejtést (bagatell és banális).
Régen a barátnőimmel elfeküdtem az ágyon. Csak néztük a plafont és átbeszéltük a világ nagy dolgait. Most kicsit így érzem magam Istvánnal is. Csak ülve.
— Nem nehéz így? Úgy értem, alkotsz is, no meg előadsz. Néha nem vagy kicsit sok magadnak? Mert én igen.
— Inkább olyan, mintha két személy lenne bennem, plusz három másik. Lehetne, hogy ebből ne azt hozd ki, hogy skizofrén vagyok?
— Megteszem, amit tudok.
— Ami közös a két dologban: az a tudatállapot, amibe általuk kerülök. És a közös cél: adni.
— Van olyan kérdés, amit semmiképpen nem vennél jó néven egy riportertől?
— Az volna jó vagy ideális, ha a kérdések arra vonatkoznának, ami a színpadon történik, nem pedig a civil életemre.
Akkor most kapsz egy csavaros kérdést, királyfi. Lássuk, hogy vág az eszed?
— Mi lennél szívesebben: elsők közt utolsó, vagy utolsók közt első?
Rámnéz. Először csak a szeme mosolyog. Aztán nevetve kifakad:
— Jó kérdés… Találó… Találós kérdés.
Ránézek. Először csak a szemem mosolyog. Aztán nevetve kifakadok:
— Ne haragudj, de minden interjúba kell legalább egy ilyen.
Figyeljétek, mit felel:
— Mindenki első akar lenni. Pedig hát néha utolsókból lesznek az elsők. Egyáltalán: mi alapján mérjük azt, hogy ki az első és ki az utolsó?
Szeretem, ha valaki valamire azt feleli, hogy attól függ. Azt gondolom, ez nem bizonytalanságot takar, hanem sokkal inkább azt tükrözi, hogy a válaszadó számításba vesz sok-sok mellékesnek tűnő körülményt is. Árnyaltan nem csak fogalmazni, gondolkodni is lehet.
Na, megint írtam egy jó kis novellát sokak Csillagáról. Jó érzés volt vele beszélgetni. Ő olyan – hogy is mondjam csak – sallangmentes. Flittermentes?
Én kifejezetten szeretem a glamour-t. Kell egy kis ragyogás. Nektek azt is elárulom, hogy sosem közlekedek Diogenész lámpása nélkül. Nálam volt most is. Hát persze, hogy tökéletesen tisztán láttam vele az Istvánt. Csak úgy ragyogott!
(Házi feladat: tessék utánanézni a Google-ban, hogy mi is volt ez a „Dioakárkicsoda lámpása”. Megéri.)

Ja? Még valami. Csepel a dermesztő hideg szigete. Meg néha a szívmelengető nyugalomé. Vele az volt.

zenekarokaz.hu

Tabáni István legközelebb a 3. középdöntőben, december 5-én látható az RTL Klub műsorán, a Csillag Születik versenyen.