ZARÁNDOKÚT MÁRIAPÓCSRA 
2016. május 1.

Amikor kiderült, hogy május elsején István három helyszínen is fellép, erősen gondolkodóba estem. Leginkább azért, hogy a sűrű iskolai és családi események (ballagás, anyák napja, édesanyám születésnapja) miatt egyáltalán meg tudom-e oldani, hogy eljussak Istvánozni. Legjobban Máriapócs érdekelt, pedig időben, pénzben és km-ben ez volt a legnehezebb. 
Máriapócs Magyarország egyik híres búcsújáró kegyhelye, a barokk stílusú Szent Mihály-templomban (amelynek külső szépsége és belső pompája egészen lenyűgözi az embert) található az a Szűz Mária-kép, amely a hagyomány szerint 1696-ban „könnyezett”, s azóta többször is feljegyezték a csodát. Sok más alkalommal is eljutottam az Istvánozás kapcsán olyan helyekre, ahol irodalmi-művészeti-kulturális vagy éppen természeti szempontból is szépséget, értéket, élményt vártam (Zilah, Nagyvárad, Tihany, Nikla, Aggtelek stb.). Így döntöttem Máriapócs mellett, mert ugye, az ember kicsit mindig „csodát” remél, ha a HANG után indul. 
Erős aggódás volt bennem: részben a beharangozott esőfront miatt, részben, hogy Tiszakécskéről őrült tempóban sikerül-e szerencsésen és időben odaérniük Máriapócsra, és nem egy fáradt, elcsigázott Istvánt kapunk-e a nap végén. 
 De úgy tűnt, a „könnyező Madonna” kegyes volt hozzánk minden szempontból, minden a lehető legjobban alakult. Kellemes időjárásban volt részünk mindvégig, még hétfő délelőtt is napsütésben indultunk haza. Remek szálláshelyünk a „zarándokházban” volt, pont szemközt a gyönyörű kéttornyú templommal. A koncert előtt körbejártuk az alig több mint 2000 fős település központját, rendezett, nagyon szép környezet mindenütt, park, dísztér, középületek, szóval igazi élmény volt már ez is. A templom és környéke különlegesen megragadó, valahogy megérinti a szent hely szelleme az embert. Megtudtuk, hogy az eredetileg szabadtérinek tervezett esti programokat elővigyázatosságból „bevitték” a Kultúrházba, így megnyugodtunk, hogy az eső nem moshatja el a koncertet. István előtt egy Torma Kata nevű fiatal énekesnő lépett fel. Helyes, kellemes jelenség volt, változatos repertoárral ("polgári foglalkozása" magyartanárnő  ), de én nem éreztem benne az érzelemközvetítő erőt, és hiába volt krisztálytiszta hangja, számomra nagyon ÉLESEN szólt…. Én pedig a bársonyos, simogató hangszínre  vagyok hangolva, bevallom. Megkönnyebbültünk, amikor fél 9 után megláttuk Cséry Zoli mosolygós alakját, kezdték behordani a felszerelést az új, eleddig ismeretlen dobos fiatalemberrel, ha jól jegyeztem meg a nevét, Mazumel Istvánnak hívják (?), ill. a sofőr Istvánnal. Pár perc múlva a „mi Istvánunk” is feltűnt, rövid beállás után kezdtek is. A teremben kb. 120 ember lehetett, pont megteltek a széksorok a helyiekkel a kis kultúrházban. Színpad a klasszikus értelemben nem volt, még egy lépcsőfoknyi emelvény sem, függöny sem… Talán ezért is tűnt olyan bensőségesnek ez a zárt tér, és persze az emberek egyszerűsége, nyíltszívűsége, őszinte szeretete tette még azzá.

Amikor belépett István, a mögöttünk ülő asszonyok (olyan 50+évesek voltak ), hangosan és őszintén rácsodálkoztak, hogy István milyen helyes és csinos férfi, sőt még huncutabb megjegyzést is tettek  … Úgy látszik, a HANG-ra jól emlékeztek a CSISZ-ből, de a külső változásról lemaradtak.  Jaj, nagyon szeretjük! – mondták. A koncert kissé halványan kezdődött, a Majdnem szerelem volt… tempója is lassabb volt a szokásosnál, azt hiszem, Istvánéknak és a közönségnek is kellett 2 szám, mire egymásra találtak. De onnantól kezdve gyorsan emelkedett a hangulat. Ez a kiskoncertes, kéthangszeres felállás szerintem csak ilyen kisebb klubhangulatú előadásra alkalmas igazán. István nem tűnt fáradtnak, kb. 70 perces remek műsort adott. A dalokat felsorolni nem tudom, főleg nem sorrendben, de volt régi és új, magyar és angol, lírai és rockos. Nagy tapsot kapott az El kell mondjam, a Szerelem, várj!, a Crazy, vagyis …. mind. A dalok közt szép összekötő gondolatok is voltak, remélem, a művház felvétele elérhető lesz, mert most nem nagyon tudott Évike videózni a lemerült elemek miatt. Próbáltam memorizálni a mondatokat, de a zenei élmények törölték is rövid időn belül az agyamból. Pl. frappánsan beszélt arról, hogy nem népszerűnek, hanem inkább nagyszerűnek kell lenni. A leg-leg az „Én leszek” volt, átélt, őszinte, bársonyos hangú előadásban. A műsor legvégén a Fényév távolság hangzott fel, Cséry Zoli csodás felvezető dallamfutamai után megint a libabőrös DAL, ki tudja, hanyadjára varázsolva el bennünket. István is érezte a pillanatot, a dal közben megindult felénk, a széksorok között, jobbra és balra a közönség felé fordulva énekelt. Karnyújtásnyira mindössze tőlünk. Nagy hatás, teljes siker – a varázslat megint sikerült.  A vastaps, amit kapott érte, állótapssá nőtt… Amikor hátranéztünk a "mozgolódásra”, csak azt vettük észre, hogy az egész terem áll már… Istvánék meghatottan fogadták, amikor összekapaszkodva hajoltak meg… István köszönte a nagy szeretetet, ami körbeveszi, és amit most is érez a közönség részéről. Szemmel láthatóan a dobos fiatalembert is elragadta ez az érzés, Cséry Zoli széles mosolyáról nem is szólva. Percekig fürdőztek ebben a szeretetben, öröm volt látni, hogy István milyen boldog volt a színpadon,  töltődhetett a nap végén… Ráadásként egy bensőséges közös éneklés jött:"Várj, míg felkel majd a nap".

A fellépés után – bár késő volt – egy nyugodt légkörű dedikálás következett, rengeteg helyi kapott közös fotót és aláírást. A fiúk pakolták a hangszereket, mi pedig türelmesen vártuk a sorunkat a helyiek után. Kicsit beszélgettünk a „sofőr” Istvánnal, aki nem más, mint Schwendtner István, a SVENCI autósiskola vezetője - István nála, tőle tanult meg vezetni. Nagyon kedves, „csupaszív” és „csupamosoly” ember, türelmes, és érezhetően szereti Istvánt, ezt jó érzés tudni. 

Mi is kaptunk egy kis időt, hogy szót váltsunk a Kedvencünkkel. Bőven 11 óra után indultak haza, mivel a helyiek még egy kis pálinkával is kínálták. Azért biztosan nagyon elfáradt, húzós volt ez a triplázós nap, és még egy hosszú hazaút is várt rájuk. 
Mi feldobott hangulatban indultunk haza, szinte nyáriasan langyos estében különösen szép helyen üldögéltünk és beszélgettünk a parkban. Egy reflektor világította meg a jézusi kőkeresztet, amelynek hatalmas árnyéka szabályosan vetődött a zarándokház épületének falára. Misztikus élmény volt ez a hatalmas árnyékkereszt,

Beszélgettünk még mindenféléről hajnalig , de a beszélgetés alfája és omegája persze István volt. 
Kevés alvással, sok élménnyel értem haza. Az utóbbinak ki kell tartania pár hétig…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.